Hagyj nyomot! - második rész

Hagyj nyomot! - második rész


Robert Gibbon-nak köszönhetően egy rendhagyó sorozatot indítunk, a Hagyj nyomot! című regénytervének fejezeteit olvashatjátok itt a TD hasábjain a következő hetekben.



Az első rész után következik a második fejezet.

Hagyj nyomot


- második rész -


Marco a kapucsengő élesen sikító hangjára ébredt. Szeme tágra nyílt, pupillája összeszűkült és agya úgy szívta be az információkat, mint egy szivacs. Az ablakon át fény szivárgott be, vagyis már nappal volt, szája cserepesre száradt a szomjúságtól, de amikor megpróbált felülni, akkor csapott belé villámként a felismerés, mi is történt tegnap a lábával. Újra csengettek a kaputelefonon. Körülötte lévő tárgyakba kapaszkodva feltápászkodott, eltántorgott a falig és nekidőlve kinyitotta az ajtó mágneskapuját. Jobb térde lüktetett a fájdalomtól, már alig bírta el saját testének súlyát, de értelmetlen lett volna visszabotorkálnia, hiszen úgyis mindjárt kopognak az ajtón. Holnap sajtóesemény… aztán meccs. Te jó ég – kattant be neki – már csak 4 nap a meccsig! Mi lesz, ha mégsem tudja vállalni? Azt már nem… ennyi belefektetett munka és egyébként is, Archibald nagyon nehezen akarta megadni neki az esélyt. Tudta jól, hogy a súlycsoportjában már majdnem mindenkin átgázolt, leszámítva a jelenlegi bajnokot. Archi, mielőtt megadta volna számára a lehetőséget, előbb egy már legyőzött ellenfelét kell újra a képzeletbeli listán hátrébb sorolni. A jelenlegi bajnok sokak szerint cukorból van és óvják a széltől is, mert rendkívül eladható. Igazi rosszfiúja a súlycsoportnak, aki rendelkezik annyi pénzzel, hogy maga válogassa meg ellenfeleit. Marco keményen megdolgozott, hogy lehetőséget kapjon, és ha kivételesen hinni lehet Archi ígéreteinek, akkor, ha újra legyőzi ellenfelét, megkaphatja hőn áhított kihívói szerepkörét. Ahhoz azonban nem szabad sem veszítenie, sem pedig lesérülnie. Pedig lesérült… nem is kicsit. Kintről egyre közeledő lépteket lehetett hallani, ami közvetlen az ajtó előtt elhalt. Marco még a kopogás előtt kinyitotta az ajtót.

- Gyere be Doki!

- Szia Marco! – lépett be a Doki, egy középkorú szemüveges testsúlyfelesleggel rendelkező végtelenül túlbuzgó férfi. Doki tipikusan az az ember volt, akit messziről elkerültek a nők, mert bár hiába volt az átlagnál sokkal okosabb, valahogy ezt oly ijesztő módon tudta előadni, hogy aki meglátta csak hátrálni volt képes. Azelőtt háziorvosi rendelőbe fektette minden vagyonát, de koros páciensei az idő múlásával elfogytak, a gyerekek féltek tőle, a nők pedig egyenesen kerülték. Később feladta praxisát és sportolókkal kezdett el foglalkozni, amíg egy tornászlány perbe nem fogta szexuális zaklatás vádjával. Doki elmondása szerint nem történt semmi és a bűnügyi nőgyógyászati vizsgálaton sem állapítottak meg közösülést, a tornászlány túl közkedvelt személyiség volt, túl ártatlan és a Doki pedig hát… ő a Doki. Ezt a karrierjét is feladta részben, most már csak azok hívják, akik hírből ismerik, a jobbik oldaláról. Doki hozzájutott illegális készletekhez is és szükség szerint fel is használta megélhetéséhez. Ezért volt most itt. Marco rádőlt és elbicegtek az ágyig.

- Ekkora a baj? – kérdezte a Doki.

- Nézd… - és Marco felhúzta a nadrág szárát. Térde teljesen elszíneződött és hatalmasra duzzadt. Ezzel nem is foglalkozott volna vele, ha nem fájt volna annyira, hogy szinte rá se tud állni.

- Valószínű keresztszalag – ítélte meg Doki

- Elszakadt? – Marco ijedtségét nem leplezte

- Dehogy! Vagyis nem tudom, nem hiszem.

- Ki tudja, ha nem te?

Doki óvatosan elkezdte mozgatni Marco térdkalácsát és hosszan tapogatott a duzzanat alatt. Marco üvölteni akart fájdalmában, de visszatartotta.

- A jó hír, hogy nem szakadt el. Úgy érzem tart még a keresztszalag, viszont eléggé be van keményedve, nagyon megfeszülhetett. Gondolom egy erős ütés, vagy rúgás…

- Az a rohadt Louis… letépem az arcát, ha meglátom!

- Pihenned kellene… legalább négy hét kihagyás és utána is csak rehabilitációs mozgások.

- Felejtsd el, 4 nap múlva meccsem van.

- Mondd le.

- Nem lehet, ez nem ilyen egyszerű.

Pár percig hallgattak, Doki tovább vizsgálta a sérült térdet, Marco pedig összeszorította a fogait. Végül Marco mondta ki:

- Tegyél meg mindent, rendben?

- El kaszálhatnak… - célzott Doki arra, hogy innentől kezdve csakis illegális formában tudja megoldani a dolgot.

- Tegyél meg mindent – nyomatékosította Marco. Doki injekciós tűt készített ki, ampullákkal. Eltörte az üveget és felszívta a tartalmát, majd bedöfte közvetlen a duzzanatba.

- Kapsz egy Lidocain és szteroid kombót, hogy a gyulladás elmúljon, és jelenleg járóképes legyél. Hagyok itt pár ampullát, de ismered a szabályt.

- Nem ismerlek, tudom… Kösz Doki.

- A gyorsabb regeneráció érdekében szedhetsz növekedési hormont, de azokat erősen figyelik a teszteken.

- A fájdalomra adj valamit, Doki.

- Már kaptál, ennél többet nem nagyon tehetek.

- Négy nap múlva meccsem van. Ne akard, hogy könyörögjek. Mindketten tudjuk, hogy van még pár dolog a tarsolyodban.

- Ki fogsz nyírni, haver.

- Ha nem segítesz, te nyírsz ki engem! – Marco Dokit megragadta a gallérjánál fogva, de nem szorította meg fenyegetően, inkább kétségbeesetten, a hatás kedvéért. Doki levette a szemüvegét, megtörölte izzadt homlokát és turkálni kezdett táskájának rejtett fakkjaiban.

- Metadon. Szintetikus opioid készítmény, hasonló a heroinhoz és a morfinhoz, csak ezt kisebb dózisban köhögéscsillapítóként is árulják. Heroin elvonási tüneteknél alkalmazzák, erős fájdalomblokkoló hatása miatt. Csökkenti a corticalis lebeny érzékenységét, gátolja az ide befutó ingerületvezetését.

- Vagyis?

- Vagyis mindjárt megérzed. – Doki újabb ampullát tört fel, és adott be Marconak, a vénáiba. Marco teljesen elzsibbadt, a fájdalom másodpercek alatt elszivárgott térdéből. Belesüppedt az ágyba és enyhe lebegő érzés fogta el.

- Ja, igen, beállhatsz tőle, de az hamar elmúlik. Viszont a fájdalmat elég sokáig blokkolja. Csak ha rendszeresen használod, függővé válhatsz tőle.

- Kösz Doki… - szédelgett Marco

- Egyedül is kitalálok – válaszolt Doki, majd szép lassan összeszedte orvosi szereit, eltüntette a nyomokat és letörölte az ujjlenyomatokat. Kisétált és becsukta maga mögött az ajtót.

A part sós levegőjétől élesebben karcoló homokszemek ismét könyörtelenül tapadtak az izzadt felsőtestekre és hagytak könyörtelen nyomokat. Gúnynevén Harry ezredes könyörtelenül dolgoztatta a fiúkat, azon igyekezett, hogy elérje mindenki saját komfortzónájának határát. Ezt minden edzésen szerette is hangoztatni:

- Nyomjátok meg srácok! Az élet ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér! Sosem tudod meg ki vagy és mennyit érsz valójában, ha nem léped át a határaidat! Szakadj el a kényelmedtől, vár az élet! – ilyen és egyéb életigazságokkal tartotta ébren a csapat motivációját. A fiúk monoton tűrték a megpróbáltatásokat, újabb és újabb akadályokat győztek le, azonban szemmel is látható volt, hogy Rilla a megszokottnál is fájdalmasabban mozog. Amikor a test fizikai terhelést kap, izmaiba vér áramlik, hogy megfelelő oxigénellátást biztosítson munka közben. A megszokottnál nagyobb megterhelés esetében az izomrostok sérülnek, mikro repedések, szakadások keletkeznek. Ahogyan ezek a sebek gyógyulnak, fájdalmas, de látványos növekedést érnek el. Harry hosszasan figyelte a törékeny fiú munkáját és visszaemlékezett arra a pillanatra, amikor először megismerte. Az edzőterembe lépve az első kérdése csak annyi volt, merre van az öltöző. Harry mosolygott rajta és inkább hazaküldte volna a fiút, de ha ilyen bátran bemerészkedett az oroszlánok közé, akkor már nem távozhat tanulság levonása, vagyis egy alaposabb verés nélkül. Megengedte azt is, hogy a fiú válasszon magának ellenfelet. Rilla körbesétált a terembe és az érmeket, kupákat vizslatta. Megkérdezte Harry-t, ki szerezte a legtöbb kupát, vagy érmet? Harry Amirra mutatott. A fiú csak annyit mondott erre: - Őt akarom – Harry nem emlékezett annál nagyobb lélekre, amivel Rilla állta a sarat. Folyamatosan kapta az ütéseket, nagyjából egyszer sem sikerült visszaütnie, folyamatosan csak kapott. Harry megállította az egyoldalú küzdelmet és elmondta a fiúnak, hogy bár dicséretes, amit tesz, ide kevés. Itt azért magasabb szinten dolgoznak és amennyire jól álja a sarat, azért tudni kellene visszaütni. Rili letörölte vérző orrát és csak annyival érvelt, hogy ha az állóképessége meg van hozzá, csak visszaütni tanítsák meg, akkor megállíthatatlanul bajnok lesz. Harry erre nem tudott már mit mondani. Adott egy esélyt a fiúnak, aki azóta sem morzsolódott le, valami nagyon hajtotta ott legbelül, valami igazán szenvedélyes tűz loboghatott benne, ami nemesebbnek kell legyen egy bajnoki címnél. Harry sok harcossal dolgozott, de senki sem akarta ekkora szenvedéllyel a bajnoki övet. És ami azt illeti Rilla sem, ő inkább csak tanulni akart, küzdeni. Ezért Harry pontosan tudta, hogy a fiút valami más gyötri, nem egyszerűen fáradt, vagy izomlázas. Aggodalmas tekintettel vizslatta, de semmit nem tudott megfejteni.

- Rili! Gyere ide! – magához hívta a fiút

- Igen? – Rili kapkodta a levegőt

- Légy nagyon őszinte hozzám – Harry tekintete belefúródott a fiú szívébe

- Figyelek – és még a levegőt is visszatartotta

- Elmondanád nekem mi a bajod?

- Semmi! – de tiltakozása közben elrántotta oldalra a tekintetét, ami egyértelmű jele volt a hazugságnak.

- Megígérted, hogy nem hazudsz!

- De tényleg semmi bajom nincs az égvilágon! Csinálom a feladatokat, hajtok a többiekkel és…

- Látom, hogy keményen dolgozol. De mutatnék valamit. Húzódzkodj a rúdon párat, mutasd, hogy semmi bajod. – Rilla felkapaszkodott a rúdra és gond nélkül felhúzta a testsúlyát, amíg el nem fáradt.

- Tizenhat… Tizenhét… - egyre lassult – Tizennyolc…

- Elég lesz! Gyere ide! – hívta magához a fiút Harry. Lehajolt egy hátizsákért, kiszórta a tartalmát a földre és elkezdte homokkal megpakolni. Alaposan megtömte, majd Rili kezébe nyomta.

- Tessék, vedd a hátadra és ismételj! – parancsolta a fiúnak. Rili ismét felkapaszkodott, de már a negyedik ismétlésnél sokkal lassabb lett és alig bírta el magát. Keze izzadt és engedett a szorításon, míg végül feladta a harcot és lecsúszott a rúdról.

- Nem mondtam, hogy végeztél. – szólt rá Harry. A fiú megtörölte izzadt tenyerét és újra felkapaszkodott, de már képtelen volt arra, hogy felhúzza magát. Lógott a rúdon, amíg Harry azt nem mondta elég.

- Gyere ide.

- Mi a tanulság? – lihegte a fiú

- A táska a te lelked és a homok a benne lévő probléma. Minél több problémát hurcolsz magaddal, annál nehezebben dolgozol. Nem véletlenül kérdezem mi a gond, érted?

- Értem… - szemeit lesütve válaszolt a fiú

- Lehetnek családi gondjaid, és lehetnek anyagi gondjaid. Bármi is az, csak hátráltatni fog. Két dolgot tehetsz az életben. Az egyik, hogy kiöntöd a homokot a táskából, a másik, hogy mindig lerakod, mielőtt belépsz az ajtómon. Viszont amikor kilépsz, újra a hátadra kell venned a terheidet. – Harry felemelte a fiú fejét és mélyen a szemébe nézett – választanod kell. Vagy kiöntöd, vagy lerakod.

- Értettem… - válaszolta a fiú. Harry még fürkészte a tekintetét, amikor telefonja megcsörrent. Elővette zsebéből, elolvasta ki hívja és kinyomta. Elengedte a fiút és a többiek felé lökte.

- Kerülőúton futás haza srácok, a teremben folytatjuk! – adta ki az utasítást. Még nézte, ahogy a fiúk távolodnak, megvárta, míg a forró homok délibábja el nem nyeli őket, kivette a telefont a zsebéből és visszahívta az előző számot. Rövid csengetés után azonnal felvette az illető:

- Hello Harry, itt Arch! Jó híreim vannak.

- Mesélj Archibald, mit szeretnél?

- Kit tudsz összekaparni nekem szombatra?

- Szombatra? Négy nap múlva? Te megőrültél? – hitetlenkedett Harry

- Van egy friss belépőm és szeretném látni élesben. Bedobom szombaton az SW 51-en.

- Ki a srác?

- Nem ismered. Délről jött, valami Brandon….Thal…Thalingen!

- Súlycsoport?

- 66!

- Baromság… Amirt nem tudom lefogyasztani addig. – mérgelődött Harry

- Ki mondta, hogy Amir küzdjön? Nincs valaki másod?

- Nem, nincs senki.

- És az a kisgyerek? Hallom nincs porcelán álla… Küld be őt, első meccsnek nem lenne rossz. Tapasztalatot biztosan szerezne.

- Ki van zárva! – tiltakozott Harry és közben azon gondolkodott, honnan tudhat Archibald Rilláról.

- Harry… mondom másképp. Nem kérés volt! Holnap a sajtónapra hozz valakit! – és bontotta a vonalat.

 

A lakókocsi szegénységgel átitatott falai között a szeretet törékeny hajtása kapaszkodott a nemlétező tavaszba, megölelte illatával és finom párát lehelt ajkaival. Brandon betakarta még lustálkodó kishúgát, nyakába húzta kapucniját és kilépett a poros útra. Kocogása közben igyekezett rendet tenni fejében, próbált valami kiutat találni a mindennapok útvesztőjéből. Az igazság az, hogy gondja akadt bőven. Egy hónapja sincs, hogy a városba érkeztek, munkát vállalt a helyi gyorsétteremben és máris kénytelen volt megfúrni a kasszát. Archibald magas áron dolgozott, de az egyetlen esélye volt arra, hogy felálljon a padlóról és nem maradt más, ki kellett pótolnia a magas összeget. Az előző városban már megtapasztalta, hogy lehetetlen egyszerű munkavállalásból fenntartania magát és Molly-t a kishúgát majd fizetnie becsületesen minden költséget.  Még nem volt nagykorú, munkáltatói pontosan annyit fizettek neki, amennyit akartak. Törvénytelenül dolgoztatták, ezért Brandon sehol sem reklamálhatott. Kénytelen volt folyamatosan csapolni munkáltatója kasszáját, majd amikor forró lett volna a talaj lába alatt, egyszerűen odébb álltak. Menekülésből állt az életük édesanyjuk halála óta. Apjuk erős kapcsolatot ápolt az alvilággal és drogterjesztésen kívül prostitúcióval is foglalkozott. Édes anyjukat nemegyszer kényszerítette a pénzkeresés ilyen formájára, legtöbbször akarata ellenére, vagy belőtt állapotban. Brandon felismerte a valóságot, hogy anyjuk halálával elhárult az utolsó visszatartó erő is, hogy apjuk rájuk szálljon. Nem sokkal ezután megvárta, míg apja bódult állapotba kerül, kiürítette a családi kasszát, felkapta kishúgát és útnak indultak. A pénz épp elég volt arra, hogy vásároljon egy kellemes lakókocsit, tele tankolja és legyen ideje munkát vállalni. Ám valójában semmi sem tart örökké. Apja agresszív természete miatt, és mert a családi biznisz megkövetelte, Brandon már nagyon fiatalon verekedni tanult. Az iskolában, amíg ki nem csapták pénzért bunyózott osztálytársaival, majd folytatta ugyanezt tanulmányai nélkül is. Tehetségesnek bizonyult és egyetlen hobbija pedig jövedelmezőnek. Így esett hát a választás Archibaldra… Felvette vele a kapcsolatot, majd a kényelmes lakókocsit elcserélte egy dohos, penészes lelakott, de még működő álomvesztőre. A maradék alig kétezer dollárt pedig a gyorsbüfé kasszájából vette ki, arra számított a hónap végéig sikerül hiánytalanul visszatennie. Esteleg ha mégsem, akkor egyszerűen csak odébb állnak ismét… Gondolatait telefoncsörgés zavarta meg:

- Halló fiam? Itt Archi bácsi! Szombaton bedoblak a mélyvízbe!

- Már szombaton? – Brandon próbálta leplezni örömét, de így is remegett a hangja és köszönni is elfelejtett.

- Talán gond?

- Dehogy gond, teljesen készen állok. Ki az ellenfelem?

- Valami helyi újonc, ne ezzel foglalkozz – terelte el a témát Archibald – holnap gyere este hétre a Royal étterembe, a díszteremben lesz a sajtótájékoztató. Lehetőleg ne valami szedett vetett rongyokban gyere…

- Igen ott leszek, és igazán hálás vagyok, hogy... – folytatta volna még a hálálkodást, de Archibald már bontotta a vonalat. Brandon örömében kiáltott egyet, majd sprintelni kezdett, egészen hazáig.

Harry az irodájának ablakából nézte a keményen dolgozó fiúkat. Mindegyik rengeteget változott az idők során, Stafford a hatalmas termetével és részletesen kidolgozott izmaival feladta hiúságát és szép lassan belátta, az izomtömeg önmagában sosem lesz elég. Rilla, aki folyamatosan legyőzi saját magát és szinte minden nap, minden percében komfortzónáján kívül van, szorgalma megtörhetetlen és egyenes úton haladt, hogy megfelelő időben, bajnokká válhasson. Amir, aki a legrégebb óta koptatja a zsákokat a teremben, már bőven bizonyított. Mindig tisztelettudó volt és mindig megtette azt, amit kértek tőle, igaz csodákra sosem volt képes. Harry pedig most azt várt volna tőle. Igazi csodát.

- Amir! – szólította magához a férfit.

- Mester?

- Hagyd most a srácokat. Kezd el kímélni magadat.

- Meccs lesz? – kérdezte izgatottan

- Az lesz!

- Hány hét múlva?

- Szombaton… - válaszolt Harry nem kerülgetve a dolgot.

- Szombaton??!! – hitetlenkedett Amir

- A nagyobb gond nem ez. Fogynod kell.

- Mennyit?

- Most mennyi vagy?

- Talán hetvenhét… - tippelte Amir

- Akkor talán tizenegy kilót is. Kezd el a kardiót. Ma te zársz a teremben, addig maradsz, ameddig akarsz, de keményen dolgozz.

- Jól sejtem, hogy ezt nem mondhatjuk le? – kérdezte aggodalmasan

- Hidd el, ha le lehetne mondani, megtettem volna. – megveregette Amir vállát és visszament az irodába. Amir tudta, hogy nem hazudik, fontosabbnak tartotta Harry az egészséget, mint bármilyen meccset. Nem kényszerítette volna ilyen helyzetbe, ha nem muszáj. Amir magára öltötte a zsákszerű ruháját, becipzározta és legelsőnek a futógépet támadta meg. Vizet kell veszítenie, amennyit csak tud. Amennyi egészséges… és még utána is.

Rilla hazaérve óvatosan érintette a kulcsot a zárhoz. Beledugta amilyen lassan csak lehet és elfordította a zárbetétben. Az hangos kattanásokkal engedett és tette szabaddá az utat befelé. Rilla fintorgott, annyira igyekezett halkan és óvatosan közlekedni. Belépett az előszobába, majd becsukta maga mögött az ajtót. Nem akart villanyt kapcsolni, mert a beszűrődő fény, csak a bajt vonzotta volna, gondolta a fiú, de tévedett. Ahogy osont be szobája felé, megbotlott apja cipőjében és elvágódott a padlón. A csörömpölésre felriadt a szobában apja:

- Ki az? Te vagy az?

- Igen apa, csak én vagyok! – válaszolta a fiú

- Hol voltál eddig? – kérdezte ingerülten apja

- Edzeni voltam apa! – válaszolta és a szíve a torkában dobogott.

- Milyen edzés? Ki engedte meg? Kinek képzeled magad? – kérdezte apja és hallani lehetett, ahogy az ágyon mocorog, lábával a papucsát kotorja, majd hangos dübörgő léptekkel megindult a fiú felé

- Apa, csak edzés volt, tudod… - Rilla hangja remegett

- Majd adok én neked edzést! Pofonért nem kell elmenned, azt adok én neked! – és feldúlt apja megragadta a fiút és a falhoz emelte

- Ne, apa kérlek ne! – kérlelte a fiú, de hiába. Apja ütlegelni kezdte és közben folytatta a szidalmazást:

- Azt hiszed, van erre pénzünk? Mit képzelsz te magadról, az iskoládat nekem nem elég fizetni?

- De apa, ez ingyenes!! – hazudta Rilla, akinek az ütésektől már felrepedt a szája. Apja felkapta edzőstáskáját és a földre borította.

- Ez is ingyenes igaz? Te szarházi! És mi ez, homok? Összemocskolod a lakást? – folyamatosan ütötte a törékeny fiút, aki egyre jobban és egyre több helyen vérzett. Apja felemelte és tiszta erőből nekinyomta a falhoz.

- Te rohadt büdös kölyök! Majd apád feltakarít, igaz? – aztán újra odavágta a falhoz és újra, majd hagyta, hogy a saját testsúlyát lehúzza a gravitáció és lezuhanjon a padlóra.

- Takaríts fel magad után… - dobta oda apja és ahogy távozott a szobája felé, még belerúgott az ott heverő testbe egyet. Rilla alig tudott mozdulni a fájdalomtól. Érezte, ahogy csurog a vér és áztatja a ruháját, de ahogy kinyúlt, hogy felkapaszkodjon meglátta karja eldeformálódott alakját. Eltört az alkarja és a fájdalom, ami oldalát gyötörte, azt éreztette a bordája is eltört. Felült a szekrényhez dőlve, kiköpte a vért szájából és egy halvány mosoly mögött azt súgta magának, „már nem sokáig”.

 

Csengetés. Ez már a sokadik és egyre hosszabb. Marco még kicsit szédelgett, teljesen meg volt győződve, hogy ez az élesen sikító hang a fejében, a metadon hatása. Aztán ahogy közeledett a valósághoz, a hang egyre mélyebb és kerregősebbé vált. Végül teljesen magához tért és nyugtázta, hogy ez az ajtócsengő. Vagyis bárki is nyomja ilyen eszeveszetten, már túljutott a bejárati kapun. Felállt és meglepődött, hogy az az éles gyötrő fájdalom elmúlt. Lábra tudott állni és gond nélkül tett néhány lépést is. Felhúzta a nadrágszárat, elégedetten vette tudomásul, a duzzanat is lejjebb ment, szinte a lila folton kívül alig látszik már valami. Újabb türelmetlen csengetés hallatszott.

- Megyek! – kiabált Marco, remélve ezzel az iszonyú csengő elnémul. Odasétált az ajtóhoz, kipillantott a kukucskálón és egy pillanatra összerezzent. Egy járőr és egy civil ruhás rendőr állt az ajtó elött. Végig gondolta az elmúlt napok eseményeit, de semmi nem jutott olyan az eszébe, ami miatt bajba keveredhetett volna. Aztán szép lassan leesett neki a tantusz. Valószínűleg elkapták Dokit, és ilyenkor minden beteget, ügyfelet körbejárnak. Kiakasztotta a biztonsági zárat és résnyire nyitotta az ajtót, fejében már vészterven kattogott az agya.

- Segíthetek? – kérdezte olyan nyájasan és ártatlanul, amennyire csak tudta

- Berringer nyomozó vagyok, bemehetnénk? – a rendőr felmutatta a jelvényét és várt.

- Persze… - habozott Marco és kitárta az ajtót. Nem kellett sokat várnia a látogatás apropóját illetően, a nyomozó azonnal a lényegre tért:

- Megkérdezhetem hol volt tegnap este tíz és éjfél között?

- Persze… - gondolkodott Marco és a fogaskerekek leblokkoltak. Hideg verejték csorgott homlokán, ami nem kerülte el a nyomozó figyelmét sem. Aztán Marco agya elkapta az ékszíjat és beugrott neki minden

- Tegnap este dolgoztam az Aszfalt bárban. Nagyjából este tíz körül zártunk és utána én eljöttem.

- Kivel zártak pontosan? – kérdezte a nyomozó

- Emily és én. Emily… Emily Rose pontosan. – javította ki magát

- Ms. Rose –on kívül jelen volt még valaki?

- Nem, senki nem volt, gond nélkül bezártunk, aztán… Aztán standoltunk és én eljöttem.

- Milyen kapcsolatban van Ms. Rose-al? – kérdezte a nyomozó, és ez egyre gyanúsabb volt Marconak.

- Munkatársi kapcsolatban – válaszolta, de eszébe jutott a tegnapi vita kettőjük között.

- Úgy tudom volt önök között valamiféle kapcsolat, tévedek? – a nyomozó nem engedte a témát

- Igen, volt… egy rövid kapcsolat közöttünk – Marco nagyot nyelt. Ezt csak Eduard mondhatta a nyomozóknak, vagyis akkor előbb őt keresték fel. Csak nem történt valami Emy-vel?

- Tehát zárás után ott maradtak kettesben, majd ön távozott, így volt? – kérdezte egyre komolyabb hangon a rendőr.

- Igen, így volt. Történt valami? Emily jól van? – kérdezte aggodalmasan Marco

- Uram, letartóztatom Emily Rose ellen elkövetett nemi erőszak vádjával. Most velünk kell jönnie, természetesen jogában áll hallgatni. Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Jogában áll ügyvédet fogadni, amennyiben erre nem hajlandó, úgy a bíróság kirendel ön mellé hivatalból. – közben már bilincset is tettek Marco remegő kezeire, aki teljesen ledermedt a meglepődéstől. Az egészre csak annyit tudott felelni:

- Jogomban áll telefonálni… - és már ültették is be a civil rendőrkocsi hátsóülésére.


Szólj hozzá