Hagyj nyomot! – Első rész

Hagyj nyomot! – Első rész


Hagyj nyomot! – Első rész

Robert Gibbon-nak köszönhetően egy rendhagyó sorozatot indítunk, a Hagyj nyomot! című regénytervének fejezeteit olvashatjátok itt a TD hasábjain a következő hetekben.

Mielőtt belecsapnánk az első fejezetbe, Nagy Robi készített egy rövid, bevezető beszélgetést az íróval, felfezetve kicsit a könyvet, annak megírásának hátterét.

Nagy Róbert: Sziasztok! Engedjétek meg nekem, hogy bemutassak nektek valakit, akinek volt szerencséje belekóstolni a hazai küzdősport világába és tapasztalatait felhasználva dolgozik folytatásos regényén. Bemutatom nektek Robert Gibbon-t. Mikor ismerkedtél meg a küzdősporttal?

Robert Gibbon: Sziasztok, sok szeretettel Üdvözlök mindenkit! Magyarországon a legtöbb gyerek, így én is a labdarúgással ismerkedtem meg legelőször. Ahogy kamaszodtam, érdeklődésem alább hagyott és volt szerencsém megismerkedni a jégkoronggal. Évekig űztem azt a sportot is, míg költözés miatt abbahagytam. Hiányzott a mozgás, hiányzott a kihívás, de akkor még mindenhez túl gyáva voltam. Aztán a munkahelyemen az egyik kollégám megkérdezte, van-e kedvem bokszolni. Ő már évek óta űzte a sportot, féltem, de azonnal igent mondtam. Arra emlékszem, nagyon sokáig vérzett az orrom…

N.R.: Ilyenkor sokan megijednek és biztonságosabb vizekre eveznek. Téged nem riasztott el a dolog?

R.G.: Én is így tapasztaltam, az embereknek ez a nagy vízválasztó, az első pofon, az első vér. A világ ilyenkor válik igazán valóságossá, ilyenkor döbbenünk rá, nem egy látványos akciófilmbe csöppentünk, az egyetlen fegyverünk az, amire valóban képesek vagyunk. Ettől nagyon sokan megijednek, én nem. Én élveztem, de visszaütni mégsem tudtam, képtelen voltam rá.

N.R.: Miért okozott ez gondot? És ha ez gond volt, miért folytattad? Milyen cél lebegett a szemed előtt?

R.G.: Ha az ember veszélybe kerül, a szervezete adrenalint termel, hogy képes legyen elfutni, vagy képes legyen harcolni. Kifogást mindig könnyebb lesz találni, mint megoldást és soha nem fogom letagadni, én ilyen voltam. Az agresszív szülő és a mindennapos fizikai bántalmazások, ezek azok a fogalmak amikkel, nehéz helyzetben tudtam takarózni, de elegem lett saját magamból. Tudtam, hogy milyen ember vagyok és eldöntöttem milyen leszek.

N.R.: Kijelenthetjük, hogy akkor úgy jártál az edzőtermekbe, mint más orvosi kezelésekre?

R.G.: Igen! Ez a legjobb megfogalmazás! Számomra terápia volt, mondhatjuk így. Sok teremben megfordultam, sok edzésformát és küzdősportot megismertem, igyekeztem mindenből hasznosítani és tanulni valamit. Kipróbáltam az ökölvívást, megismertem a birkózást, a brazil jiu-jitsu-t, a ju-jitsu-t, és persze az igaz szerelmet, az MMA-t. Végül ismét elköltöztem és mindent abbahagytam. Hiányzik…

N.R.: Elérted, amit szerettél volna? Jobb ember lettél? Mivel foglalkozol most?

R.G.: Nem tudom és nem is az én dolgom eldönteni, hogy jobb emberré váltam, vagy sem. Teljesen más lettem és sokkal többet értem el azóta, ez tény. Már nem keresek kifogásokat, és nem riasztanak meg a problémák. Úgy gondolom, mindenkinek az életben legalább egyszer veszíteni kellene, hogy találkozzon önmagával. Jelenleg tanulmányaimra koncentrálok, szeretném elkezdeni az egyetemet. Soha nem lett volna sem ehhez, sem az íráshoz elég bátorságom, ha nem küzdősportoltam volna.

N.R.: Mesélj egy kicsit a könyvedről, miről szól, mi a célod vele?

R.G.: Természetesen a küzdősportról szól. Igyekszem a lényeget átadni az olvasóknak olyan formában, hogy az mindenkit elérjen és érdekeljen. Leírom tapasztalataimat, belső harcaimat, mások tapasztalatait, a küzdősport csillogásait és drámáit. Véletlenül sem szerettem volna életrajzi, vagy dokumentum könyvet írni, így kitaláltam szereplőket és velük mutatom be mindazt, amiről szerintem a küzdősport szól. Egy regény, aminek szereplői jók és rosszak, szeretnek, vagy épp harcolnak, szenvednek és álmodnak. Hétköznapi emberek az életből, egy dolgot leszámítva: harcosok, akik már tudják, az élet ott kezdődik, ahol a komfortzónád véget ér…


Hagyj nyomot

– első rész –

 

Marco lassan gurult be autójával az edzőterem parkolójába, finoman nyomkodta lábával a gázpedált és élvezte, ahogy a szebb napokat is megélt öreg sportkocsijának motorja éhes fenevadként mordul fel. Talán ez hozta meg az ő étvágyát is, ez ébresztette fel benne a vérszag iránti vágyat. Hátradőlt a kényelmes sportülésben, behunyta a szemét és olyan képeket vetített magának, amivel kellően felkorbácsolta idegeit, hogy agya reakciójaként adrenalinnal fertőzze meg vérkeringését. Nagy levegőt vett, benntartotta pár másodpercig, és amikor kifújta olyan érzéseket engedett el magából, mint a lehetetlenség, a kishitűség, vagy a feladás.

Ezt a rituálét nagyon fontosnak tartotta és mindig szabályszerűen betartotta, mielőtt belépett volna az edzőterem ajtaján és megvívta volna mindennapos küzdelmeit. Kiszállt az autóból, felpattintotta a csomagtartót és egy fekete sporttáskát emelt ki belőle. Mire odaért a terem ajtajához, tekintete a vérében megbújó adrenalintól és harci vágytól félelmet keltő tűzben lobogott és edzette lelkét, mint a kovács keze alatt izzó acélt. Bent az ajtón túl, már javában zajlott a spártai felkészítés, az izzadság és tesztoszteron jellegzetes szaga, azonnal belekapaszkodott Marco orrsövényébe és alig várta, hogy sajátjával elnyomja mindenki másét. Beviharzott az öltözőbe, ledobta a táskát és vetkőzni kezdett. Rutinszerű, jól begyakorolt mozdulatok követték egymást és díszítették fel a harcost, de mielőtt teljesen átöltözhetett volna, egy ismerős hang szólalt meg mellette:

-Kellemes délutánt a királykisasszonynak és kérem, bocsássa meg, hogy tollászkodásában megzavarom, de… – az edzője Tim levegőt vett, nyakán az erek megvastagodtak és szinte üvöltve folytatta:

-Mégis mi a francot képzelsz magadról?! Ha még egyszer elkésel az edzésről, kiváglak innen a büdös picsába, megértetted?! – Marco fel sem nézett rá, folytatta az öltözködést, kezeire ugyanolyan fagyos nyugalommal tekerte fel a bandázst és igyekezett még jobban feldühíteni magát edzője szavain és érzelmein. Szembe fordult vele, belecsapott öklével a tenyerébe és el akart indulni, de Tim a két vállára tette a kezét és aggodalmas hangnemben azt kérdezte:

-Hé, hé… Mi folyik odabent a fejedben, ember? Tisztában vagy vele, hogy 6 nap múlva meccsed lesz? Ezt most nem baszhatod el… – majd látta, hogy ezzel nem ér el semmit, barátságosan megszorította az izmos vállakat és kérdezte:

-Minden rendben? Készen állsz rá, haver?

-Minden rendben… – válaszolta Marco erősen a padlóra szegezve tekintetét. Tim még nézte egy darabig a dühös harcost, megmasszírozta a vállakat, majd feladta ezt az érzelmes küzdelmet és útjára engedte Marco-t. Tim leült az öltözőben egy padra és a fiú után kiáltott:

-6 nap ember, 6 nap! – majd aggodalmasan a mennyezetre nézett és hanyatt dőlt a hosszú padon.

-6 kibaszott nap… – motyogta maga elé és behunyta szemeit.

A tenger párás levegője szorosan körül fonta a parton mozgó társaságot és megnehezítette számukra a légzést. A homokszemek belekapaszkodtak izzadságcseppjeikbe, felöltöztették csillogó meztelen felsőtestüket és a hajlatokba apró karcolásokat vágtak, amitől még fájdalmasabb lett minden egyes mozdulat. Panasz, vagy erre utaló jel nélkül hajtották végre a parancsot, amit edzőjük követelt, tökéletes betanított harci gépezet alkatrészei voltak, legjobb tudásuk szerint. Ám egy gépezet is éppen csak annyira erős, amennyire a leggyengébb alkatrésze, és ez hamar ki is ütközött, amikor Rilla, a fiatal fiú összeesett saját terhének súlya alatt és gyomrának tartalmát a homokos part ölébe engedte néma fuldokolással. A többiek arcán közöny és sajnálat érzelmei rajzoltak ráncokat, senki sem undorodott, már hozzászoktak ehhez, legtöbbször a saját tapasztalataikból merítve emlékeket.

-Rilla… ez már ilyen volt, amikor megetted? – kérdezte Amir, afro edzőtársa. Rilla volt a falka legfiatalabb tagja és humorral igyekezték kitölteni azt az űrt, ami tehetségében támadt. Bár szorgalma felvette a versenyt a csapat bármelyik tagjáéval, fiatal volt még és gyenge. Az edző mégis engedte, hogy e puha nemesfém, az acélok között edződjön, vérben és verejtékben osztozva.

-Menj és mosakodj meg Rili – utasította az edzőjük

-Nem köszönöm – szuszogott a fiatal fiú, igyekezett magában tartani gyomrának többi tartalmát és remegő kezét égnek emelve kinyújtotta az ég felé hüvelykujját. Megtörölte ajkait és visszaállt a sorba, hogy folytassa az edzést.

-Húzz el innen a francba, kiscsikó! – mordult rá Stafford – ha ide mersz hányni, megetetem veled a part összes homokszemét, kis pincsi. – Stafford figyelemre méltó testalkattal rendelkezett, gondosan és aprólékosan dolgozta ki az évek alatt, folyamatosan ügyelve a megfelelő fehérje és szénhidrát bevitelre. Szabad idejének nagyrészét saját testének építésére szentelte, nagyjából akkor is gyúrt, amikor más aludt. Elhitte magáról, hogy az izomszövetek acélkeménységre vastagodtak bőre felszíne alatt, képes lenne megállítani akár a felé süvítő golyót is, de akkor sem feledkezhetett meg porcelán álláról, ami egy közepes ütés hatására is képes volt kirántani a talajt a tökéletesre dolgozott test alól. Ezért jelentkezett a Venice beach már-már hírhedt edzőtermébe, hogy némi tudással engedje kibontakozni hiányos tehetségét. Rilla szemében egyszerre volt példakép és egyszerre volt az, akire a legkevésbé szeretett volna hasonlítani.

-Bocs Staff… de valahogy eddig bírtam nézni a képedet…

-Mi a szart ugatsz nekem? – Stafford felpattant és fenyegető mozdulatokkal elindult Rilla irányába, de a többiek is időben reagáltak és a két fél közé vetették magukat. Rilla addigra már állva várta a nála talán kétszer is nagyobb ellenfelét, és szemtelenségének az adott bátorságot, hogy tisztában volt vele, társai sosem hagynák, hogy az élcelődés tettlegességig fajuljon.

-Betömöm a pöttöm kis szádat az öklömmel – fenyegetőzött Stafford

-Na, gyere, gyere csak – szemtelenkedett Rilla, de inkább tréfának szánta, mint komoly hadüzenetnek. Stafford kihúzta magát, megfeszítette izmait, orrcimpái remegtek az indulattól, de esze ágában nem volt neki esni a kis törékeny csontozatú fiúnak. Stafford valahol, ott mélyen legbelül igen is kedvelte Rillát, tisztelte benne a szorgalmat és az életösztönt.

– Na? Akkor lejátsszuk, vagy mi lesz? – kérdezte Rilla

– Egyszer majd lesz valaki, aki nem fogja vissza magát kicsi Rili. – szólt közbe Amir.

– Akkor és ott… abban a pillanatban… remélem Staff is ott lesz… – viccelte el a fiatal fiú és ezen már mindenki csak nevetni tudott.

– Akkor még 3 cuki kör, mert ilyen cuki fiúbanda vagytok! – Harry az edző hamar elhallgattatta a nevetést és csikart ki a fiúkból inkább nyögéseket. Ehhez tényleg értett. Nem véletlen hívta mindenki a háta mögött Harry ezredesnek.

 

– Gyerünk már Marco! Mozogj az ég szerelmére! – adta az utasításokat Tim, Marconak. Marco kellemetlen edzőpartnere hihetetlen gyors volt és akármit próbált kitalálni, minden támadásnál ő jött ki rosszabbul.

– Dzsebekkel, Loui, Dzsebekkel! – Tim bíztatta a kubai tehetséget. Marco idegei kezdték felmondani a szolgálatot, egyre dekoncentráltabbá vált és kezei minden támadásnál egyre lassabban kerültek vissza védekezőállásukba, aminek egyenes következménye volt egy-egy újabb bekapott találat. Marco izmai megfeszültek és egy földre viteli kísérletet eresztett el, de fél méterrel lecsúszott, ezért a kubai rá tudott nehezedni és testsúlyával lent tartotta Marcot. Villámgyors térdeseket eresztett el a kubai, mígnem a fájdalomtól teljesen letompulva Marco elkapta a térdét és taszítani tudott Loui felsőtestén akkorát, hogy az kizökkenjen egyensúlyából és hanyatt zuhanjon. Erre a pillanatra várt Marco. A kubai rendkívül gyorsan mozog, állóharcban szinte verhetetlen, de a földön elveszíti tehetségét és egy hátára fordult cserebogárhoz hasonlít, amelyik igyekszik kiszabadulni a gravitáció fogságából. Marco pár rúgással elzsibbasztotta Loui combjait, hogy lassítsa a földön való mozgásában, majd egy testcsellel kikerülve lábait, sikerült oldalfekvésbe ránehezedni a kubai felsőtestére. Lábait terpeszben helyezte el és elemelte csípőjét a padlótól épp csak annyira, mintha egy cigarettacsikken gurítaná alsótestét. Ezzel testsúlya nagyrésze a kubai mellkasára nehezedett, éppen elég volt ahhoz, hogy a szerencsétlen meg se tudjon mozdulni. Ebben a pillanatban megszólalt a gong és megmentette Louit.

– Gyere Marco! Sarokba! – utasította Tim

– Vizet… – lihegte Marco

– Mutasd az arcod… – megnyomogatta felpüffedt arcát, letörölgette a vért – Ne a fejeddel akard levédeni az ütéseit. Két nap múlva sajtó, nem nézhetsz úgy ki, mint akin átgázolt az egész kurva terem!

– Igyekszem tetszeni majd neked…

– Ne nekem akarj tetszeni, te barom! Ha ezt megnyered, kihívóvá válsz és egyenesen mehetsz az övért! De ilyen fejjel kiírhatod a hátadra, hogy nem bírod az állóbunyót!

– Hagyjál már…

– Így folytatod, beküldöm helyetted Louit, talán neki hamarabb meglenne a győzelem…

– Van még valami?

– Igen, hagyd ezt az erőből szarságot! Simán kifáraszt a srác és felfal. Többet kell mozognod, hajolj el, ne hagyd, hogy megüssön. Sokat mozogj oldalra, és amikor csak tudsz, kontrázz! Bontsd le azt a kibaszott fedezéket!

– Földre vigyem?

– Ne! Tudjuk, hogy az menne. Itt most az a lényeg, az állót tanuld Marc. Tudod miben vagy jó, most azt tökéletesítsed, amiben nem vagy elég jó!

– Én mindenben jó vagyok Tim…

– Látom az arcodon… Gyerünk, idő van, kapd el!

Marco felállt, betette a fogvédőt a szájába és azonnal egy fejrúgást indított Loui irányába. A kubai levédekezte, de az erejétől csökkent a bátorsága.

– Ez az, csak így tovább! Urald a kibaszott ketrecet! – bíztatta Tim.

 

Bőrkanapé, márványpadló, miniszoknyás titkárnő és édes ízt kölcsönző szivarfüst. Brandon zavarban érezte magát, ahogy a mézesmadzagot igyekezett elhúzni előtte Arch, a menedzser. Eszes fiúnak érezte magát, de ebben a helyzetben tehetetlen volt. Egy darab hús volt, aki csak a piacra szeretett volna kerülni. Egy lehetőséget akart magának, a többit már elintézte volna, de azért az egy lehetőségért keményen meg kellett dolgoznia.

– Ízlések és pofonok, fiam! – mondta szivarral a szájában Arch és folytatta – ez a kettő, ami érdekel engem! – és tele torokból felröhögött. Velőtrázó, hányingert keltő röhögése volt, amit Brandon igyekezett elengednie füle mellett. Legszívesebben felállt volna és szilánkosra törte volna az alkarcsontjait, de most nem ez miatt van itt.

– Ez jó, vicces. – tettette a nevetést

– Szóval bunyózni akarsz te fiú… – Arch hamar rátért a lényegre

– Igen, szeretnék.

– És tudsz is?

– Korosztályos bajnok voltam birkózásban és a megyei boksz…

– Engem nem ez érdekel. – szakította félbe – azt kérdeztem tudsz is?

– Igen uram, tudok. – nyelt nagyot Brandon

– Jó… az jó, helyes. Hamar kiderül, ha hazudsz. Itt már csak az számít, mennyi vért bírsz kifacsarni a másikból. Fiatal vagy, de ez még az előnyödre is válhat. Mond csak, basztál már?

– Igen… – Brandon teljesen zavarban volt, pánikroham kerülgette

– Az jó… nincs annál jobb egy bunyó után, igaz, te fiú?

– Nem, valóban nincs. – arra gondolta a fiú, vajon ez az elhízott zsírtorony mikor bunyózhatott az életében.

– Archibald bátyád leszervez neked egy bunyót, ha annyira akarod. De előre szólok, nem lesz olcsó. Itt van a pénz, amit kértem?

– Igen, itt van mind az ezer dollár. – kivett egy papírzacskót a mellzsebéből és az asztalra tolta. Arch még csak rá sem nézett. Beleszívott a szivarjába és elégedett vigyorral az arcán köszöntötte a fiút:

– Isten hozott a ligában, fiú. Ne felejtsd el, ha nyersz, annak a hatvan százaléka az enyém, a maradékkal azt csinálsz, amit csak akarsz. Az egyéb költségeket te állod, én csak a bunyót szervezem le. És engem soha nem érdekel, mi van veled, milyen formában vagy, én nem az edződ vagyok. Amíg nyersz, szeretni foglak. Nagyjából ennyi.

– Értem és köszönöm a lehetőséget, ígérem nem fog csalódni. – Brandon még folytatta volna, de Arch lenyúlt a pénzért és zsíros ujjaival számolni kezdte. Zavartságot tettetve felnézett, mintha meglepődne azon, hogy Brandon még itt van és intett, hogy elmehet. A fiú felállt, de nem indult el még.

– Nem írunk alá semmilyen szerződést? –kérdezte. Arch ledobta a pénzt az asztalra, felnézett szemüvege fölül és hangosan röhögni kezdett, ugyanazon a hányingert keltő röhögésével.

– Ja, hogy komolyan kérdezted fiú? – gúnyolódott rajta – Na, húzz el innen, míg csak nevetek az egészen. Örülj, hogy szóba álltam veled, kis szaros. Értesíteni foglak, ha megvan a bunyó és ne felejtsd el, szívességet tettem neked!

– Viszlát – Brandon illedelmesen bólintott és becsukta maga mögött az ajtót. A megaláztatást leszámítva egész jól sikerült, elégedett volt magával.

– Ez rendben is van, akkor keressünk egy edzőtermet – mondta magának fennhangon és kisétált.

 

Az éjszaka függönyt bontott és mögötte lapuló vászon lassan megtelt szereplőkkel. Az éjszakai élet eddig lassan csordogáló patakként kilépett medréből és hömpölygő folyammá duzzadt. Aki nem tudott úszni benne, azt elnyelte a mély. Marco gondolataiba merülve haladt az arctalan tömeg mellett a főúton, igyekezett munkahelyére, az Aszfalt bárba. A bár már 10 perce kinyitott és ma nagy tömegre lehetett számítani, szokásos pénteki italakciók miatt. Begördült a parkolóba, és ahogy azt feltételezte, már most alig akadt szabad parkolóhelyre. Kipattant a kocsiból és elindult a bejárat felé. Az ismerős arcok köszöntötték, mindenki lekezelt vele, tisztelettudóan igyekezett viszonozni minden ilyen gesztust, de azért igyekezett a pulthoz.

– Szia Emily! – köszönt a pultban sört csapoló lánynak

– Késtél… – hangzott el a válasz

– Tudom, de légyszi… tudod…

– A héten ez már a második!

– Emi…

– Tudod, hogy nem írom be. – a lány felnézett és kacsintott egyet – vajból van a szívem.

– Abból! És jövök neked megint egyel!

– Eduard agyérgörcsöt kapna, ha megtudná, hogy nem vigyázol a lányaira, ugye tudod.

– Ja ja, ne is mondd…

– Téged kirúgna én meg vezethetném egyedül ezt a kócerájt.

– Egész jó üzletnek hangzik…

– Most, hogy így jobban belegondolok…

Hátul a zenegép környékén összetört egy korsó és hangosabban is beszéltek a kelleténél, ez félbeszakította a társalgást.

– Épp időben… – szólt Marco és elindult, hogy megnézze az incidenst

– Gyerünk cowboy! – viccelt vele Emily

Az éjszaka az átlagosnál csendesebben telt el, pár atrocitástól eltérve nem is volt sok dolga Marconak. Kezdték megismerni és tisztelni a bárban, ezért is ragaszkodott annyira hozzá Emily, a főnök lánya. Néha idetévedt egy-egy új társaság, akkor kellett beleavatkoznia Marconak a rend fenntartása érdekében, de legtöbbször határozott fellépésével és magas intelligenciájával fizikai kontakt nélkül elérte célját. A vendégek csordogáltak haza, Emily bezárta a külső ajtókat és elkezdtek standolni. Marco segített a székeket összepakolni, illetve minden nehezebb fizikai munkát átvállalt.

– És? – kérdezte Marco

– Mi és?

– Megvárjalak?

– Nem lenne jó ötlet, tudjuk, mi lenne a vége. – utasította el a lány

– Miért, mi lenne a vége?

– Hazaviszel, sokáig fent leszünk, te elcsábítasz, reggel pedig szó nélkül lelépsz, majd közlöd, hogy össze vagy zavarodva és időt kérsz, hogy tisztázd a dolgaidat. – Emily a végét megnyomta egy gúnyos fejbiccentéssel, de nem akart jelenetet rendezni.

– Nézd Emi… a helyzet az, hogy

– Nem igazán érdekel, hogy mi a helyzet. – szakította félbe Marcot- és most már az sem érdekel, hogy akkor mi volt a helyzet. Egy pillanatra elhittem, hogy te más vagy mint a többi, de tévedtem. Ez a helyzet. Végeztél?

– Igen… – sóhajtott fel Marco és fejben elengedte ezt a csatát. Tudta, most biztosan nem tudna hatni semmivel a lányra és igaza is volt. Talán egyszer majd lesz elég bátorsága, hogy elmondja neki az igazat.

– Akkor mehetsz is. Viszlát holnap, Marco!

– Holnap nem én leszek, Rico jön, tudod…

– Akkor majd egy másik alkalommal, uram!

– Szia Emi…

A lány elfordult és az asztalokat kezdte törölgetni. Fejben teljesen máshol járt, Marco titkát igyekezett megfejteni. Titokzatos, zabolázhatatlan, szenvedélyes és mégis az első pillanatban elszalad, ha nem szorítják a sarokba. Emily sosem bánta meg, ami azon az estén történt. Igazából csak azt bánta, hogy nem ismétlődött meg. Háta mögött hallotta, ahogy kinyílik az ajtó. Tudta, hogy most veszekednie kellene, elzavarnia Marcot ismét, de túlságosan vágyott a társaságára. Elhatározta, hogy semmi nem fog történni, de egy esélyt ad a fiúnak, hogy elmondja, mit hoz fel mentségére. Mosolyogva megfordult és annyit mondott:

– Hallgatlak… – többet nem is tudott mondani, mert egy kéz azonnal a torkán ragadta és szorítani kezdte. Nem Marco jött vissza, egy idegen férfi szorította a nyakánál fogva, aki másik karjával benyúlt a szoknyája alá. Sikítani szeretett volna, de egy hangot se tudott kipréselni a torkán. Érezte, ahogy a férfi elszakítja bugyijának pántját és az asztalra löki. Az erős kéz határozott mozdulattal ketté tépte blúzát, melynek gombjai a földre zuhantak. Fedetlen keblét vadul markolászta a férfi és fájdalmasan behatolt. A lány kétségbeesetten keresett valami megfogható tárgyat kezeivel, de nem talált semmit.

– Ma…Mar…Marco…- nyögte ki, végül eszméletét vesztette.

 

Ma a megszokottnál motíváltabb volt Marco, erei falát égette az adrenalin, izmai megfeszültek, kezét folyamatosan ökölbe szorította, majd elengedte. Belépett az edzőterembe, fel sem nézett senkire, azonnal igyekezett átöltözni, kívánta a vér szagát és látványát, szomjazott a kubai vérére. Tim elégedetten figyelte a látványos bevonulást, büszkén vette tudomásul, harcosa csatát akar vívni. Megkereste a kubait és a sparring elött szerette volna pár tanáccsal ellátni, ne legyen annyira egyoldalú a küzdelem.

– Loui! Kész vagy?

– Persze Timothy.

– Először is, ne hívj így. Hagyd ezt a tisztelet szarságot, az edződ vagyok, aki a szart is kivereti belőled, ha arról van szó. Szólíts Tim-nek, mint mindenki.

– Oké Tim.

– Másodszor pedig, ma ismét mész Marcoval. Szeretném, ha alaposan megdolgoznád állva. Mozgasd meg, táncolj, szurkálj. Arra figyelned kell, ha nyeregben vagy, le akar majd vinni. Tarts folyamatosan távolságot! Mozogj el, találj kicsiket, nem kiütnöd kell, hanem elfárasztanod.

– Ha mégis kiütöm, mehetek én a címért?

– Nem, Lou, nem mehetsz. Nem ez a feladatot mára, hogy kiüsd a versenyzőmet.

– Én is versenyződ vagyok!

– Csak leszel. De addig még élj a közhelyek szerint, vagyis még sokat kell tanulnod. Ne dühítsd fel, mert szarul fogsz járni.

– Vettem főnök – vetette oda gúnyosan Loui

– Dehogy vetted… elszállt kubai primadonna vagy az egekben, a kibaszott egóddal – Tim magára hagyta és kereste Marcot, aki addigra már végzett a bemelegítéssel. Számára is volt pár jótanácsa:

– Bajnok? Az ajándékod becsomagolva, ott vár a kötelek között. Eléggé felbasztam az idegeit, ki akar majd ütni.

– Igazán figyelmes vagy… lekötelezel

– Te is már? Mi a fasz van veletek? Mindenki lexikonnal törli a seggét?

– A jómodor a harcosból lovagot emel. Az udvariasság az intelligencia alapköve.

– Akkor menj és udvarold körbe a királynődet, mielőtt kizavarlak sütiket árulni kiscserkészruhában!

– Ahogy óhajtod – És Marco is odavetett egy gúnyos mosolyt edzőjének

Belépett a kötelek között és fejbiccentéssel köszönt Loui-nak. Párszor meglengette karját, majd felugrott párszor lábait mellkasához húzva, behelyezte a fogvédőt és várta a menet kezdetét jelző gongszót.

– Nyugisan, nem akarok semmi balhét! – kiabált be Tim, hogy valamennyire lenyugtassa a srácokat, még mielőtt elveszítené a teljes kontrollt felettük. Megkongatta a gongot és a két srác elkezdte egymás arcuk módszeres leépítését. Marco szinte már védjegyévé kinőtt mozdulatával indított, vagyis egy gyors, pontos és erős fejrúgást indított el, ami a kubai karján csattant. Loui kimozdult a rugótávból, és egy ütemtelen támadással alaposan combon találta Marcot. Táncoltak egymás körül, Loui igyekezett apró szurkálásokkal lebontani Marco fedezékét. Belépett, ütött, majd ellépett oldalra. Marco kereste a ritmust, igyekezett valami tervet kifundálni, de közben az erejét is igyekezett megtartani. A gongszó leültette a sarokba a két harcost, majd egy perc pihenő után ismét egymásnak feszültek. Marco ütéskombinációkkal próbálkozott, igyekezett fejre és testre is találatot bevinni, de a kubai villámgyorsan mozgott. Válaszul sorba kapta a szurkálást, ami kezdte ugyan fárasztani, de idegesíteni még inkább. Ismét egy perc pihenő után egymásnak ugrottak, ahol most a kubai indított el egy fejrúgást megelőzve Marcot és szép találatot is ért el ezzel. Erő ugyan nem volt benne, de hogy fölénybe kerüljön ahhoz épp elég volt. Tim végig csendben volt, edzésfilozófiájához hozzátartoztak olyan napok is, amikor csak megfigyelőként van jelen a küzdelemben, mert szerinte az ilyen alkalmak tökéletesen megmutatják ki mennyit fejlődött az addig eltelt idő alatt.  Feszülten figyelte, mi fog kisülni ebből. A kubai szépen csinálta azt, amit kért, Marco viszont veszített lendületéből és erejéből. A szünetben is pihentebbnek tűnt a kubai, Marco gyorsabban vette a levegőt. Elkezdődött az újabb menet és Marco elhajolt a támadás elöl, majd kontrából szép horgot vitt be az oldalra kifordult ellenfelének. Itt nem hagyta annyiban a dolgot, megindult felé, elhitetett a kubaival egy újabb támadást, megvárta, míg az megint kifordul oldalra és csak akkor vitt be találatot. Marco a menetek alatt folyamatosan figyelte és tanulmányozta Loui mozgását, mikor lép ki oldalra, és hogy ilyenkor a kezét mindig leejti. Átvette az irányítást és a sok bekapott találattól a kubai orra vérezni kezdett. A szünetben letörölték a vért róla és újabb menet vette kezdetét. Marco lerohanta és okosan terelni kezdte. A kubai ötlettára kifogyott, hiába szurkált, csak hátrálni tudott, mert minden oldalmozgásnál bekapott hol egy ütést, hol, egy rúgást. Marco beterelte a sarokba és elérkezettnek látta a pillanatot, hogy megmaradt erejével lerohanja. Nekiesett Loui-nak, aki igyekezett védekezni és túlélni. Egy elhajlást követve ki tudott menekülni és újabb teret nyert. Szédült a bekapott ütésektől, a bordája szúrt, de Marco most kiadta, ami benne volt, nem szalaszthatta el az alkalmat. Ütések helyett rúgni kezdett és látszólag sikerrel. Folyamatosan combon rúgta Marcot, aki kereste és tanulta az újabb távot. Lerohanta a kubait, aki csak arra volt képes, hogy összehúzza magát, de a gongszó megmentette végül a teljes megsemmisüléstől. Marco leengedte a kezeit, erre a kubai egy rúgást eresztett el, mintha nem hallotta volna a menet végét jelző gongot és térdhajlaton találta Marcot.

– Gong volt bassza meg! – kiáltotta Tim – Felment a kötelek közé és véget vetett a harcnak. Marco térde iszonyúan fájt.

– Minden rendben?

– Aha, persze… – hazudta edzőjének.

– Nem kellene megnézni?

– Mondom minden rendben! – kiáltott rá Marco – megyek zsákolni…

Tim aggodalmasan nézte Marcot, ahogy üti és rúgja a boxzsákot, de a mozgásán nem látszott semmi. Már csak öt nap… Ideje pihentetni a srác idegeit – gondolta magában. Marco az edzés végén bement az öltözőbe és amikor meggyőződött róla, hogy egyedül van, felhúzta a nadrág szárát. A térde felduzzadt és lilás árnyalatot vett fel. Az sokkal aggasztóbb volt, hogy iszonyatosan fájt, alig tudott ráállni. Lépteket hallott, ezért gyorsan visszarántotta a nadrágot.

– Héj, bajnok! Minden rendben? – lépett be Tim.

– Persze, mondtam már. – igyekezett rövidre zárni minden beszélgetést Marco.

– Szép volt, amit csináltál. Sokat fejlődtél és folyamatosan tanulsz.

– Kösz – vetette oda Marco

– Holnap sajtó. Csini öltönyben gyere.

– Hagynál végre zuhanyozni?

– Jól van, megyek már! – visszafordult az ajtóból és viccesen kérdezte – Akarod, hogy megmossam a hátad?

– Aha… mindennél jobban – ment bele Marco, mert nem akart gyanúba keveredni. Felállt, de azonnal visszazuhant a padra a fájdalom miatt. Öt nap múlva meccse lesz, nem mondhatja vissza. Évekig tartott idáig feltornáznia magát és hamar eltűnne a süllyesztőben, ha nem élne a lehetőséggel. Azt már nem – gondolta. Lesz meccs, lennie kell. Előkotorta telefonját, végig görgette a névjegyzéket, míg az egyik név felett megállt.  Rányomott a tárcsázásra és a füléhez emelte. Hosszan kicsöngött, mire valaki felvette a vonal másik végén:

– Igen?

– Doki… azt hiszem, baj van. Este tudsz jönni?

– Marco? Persze! Ja, de Tim nem tudja meg, ugye?

– Szerinted, ha tudja, hívtalak volna?

– Akkor este… – és bontották a vonalat

folyt. köv.


Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*