UFC 200 összefoglaló
MMA

UFC 200 összefoglaló


Végigmegyünk a teljes gálán.


Három napig mást se csináltam, csak bunyókat néztem, írtam róluk, és amikor végre letudtam a napi penzumot, minden erőmmel azon voltam, hogy a lehető leghamarabb elveszítsem az eszméletem. Kibasztál velem, UFC, de nagyon. De végre vége, lement a 200-as gála is, ami viszont ahhoz képest, papíron milyen bika volt a felhozatala, végül mégsem lett akkora durranás. Ilyen ez a szakma, néha a legizgalmasabb párosításokból lesz a legpocsékabb meccs. Azért végigbőgni se kellett a kártyát, voltak itt szép dolgok, pörgős összecsapások és gyors kivégzések is, de ezeket többnyire már a UFC Fight Pass korai felvezető kártyáján letudtuk. A szokásossal ellentétben most minden meccsről írtam, mert minden meccsen ismert és népszerű bunyósok léptek ketrecbe. És most az időrendet sem fordítottam meg, az első harctól haladunk az utolsó felé. Indulás!


Előversengés: a jubileumi gála azzal járt, hogy tiritarka mesevilággá változott az oktagon. Arany vásznat terítettek a ketrec aljára, és itt debütált a Reebok-mezek új kollekciója, mely a feketén és a fehéren kívül is ismer már színeket. Arany volt a kesztyűkön a UFC logó, és minden nadrágra jutott egy UFC 200-as patch is, szintén aranyból. Ennyi csicsázás után azt vártam, mikor pattognak a ketrecbe a gumimacik szivárványt fingani, de ilyesmi sajnos nem történt. Akkor most már beszéljünk a meccsekről.


Jim Miller vs. Takanori Gomi



Takanori Gomi már csak egy név, de az továbbra is jól cseng, és pontosan ezért is léphetett ketrecbe a UFC 200-on. Tíz éve még a világ legjobb könnyűsúlyúja volt, de a Pride-sztár már csak egy menetes kivégzésekre jó. A UFC 200 könnyűsúlyú nyitómeccsén ugyanaz történt Jim Miller ellen is, mint egy éve Joe Lauzonnál: kis pötyögés lábon, aztán az amerikai levitte a földre, csomagolt rajta egyet, a hátára került, a földre simította, és gyors ground-and-pounddal kivégezte. Szomorú, de Gominak már nincs keresnivalója nem hogy az elitben, de az erős középmezőnyben sem. És ez nem tegnap éjjel derült ki, hanem már évekkel ezelőtt.


Gegard Mousasi vs. Thiago Santos


Gegard Mousasi óriási kiütéssel végezte ki Thiago Santost a folytatásban érkező középsúlyú bunyó első menetének végén. A felek óvatos szurkálással méregették be az ütőtávot, aztán a holland meglódult, ledöntötte a brazilt, lent puhította, majd mikor Santos felpattant, Mousasi tökéletes időzítéssel, a felpattanás kellős közepén verte állon ellenfelét, akinek így esélye se volt, hogy megvesse a lábát, tovadülöngéljen, és megpróbálja kipislogni a szeméből a ködöt. Eldőlt, mint a fa, jött még pár befejező pofon, és vége is volt. De ezért még nem osztanak címmeccset.


Joe Lauzon vs. Diego Sanchez



Ez sem tartott sokáig. A könnyűsúlyú meccsre Sanchez visszacserélte a becenevét Dream-ről a régi Nightmare-re, de megfiatalodni nem tudott: Lauzon az első menetben TKO-zta. J-Lau hamar beszorította a kerítéshez Diegót, és nagyon erős és pontos ütésekkel verte szét az állát – megtehette, mert ellenállásba, védekező fejmozgásba nem ütközött. A verés közben Sanchez kétszer is összecsuklott, ezt a mérkőzést korábban is le lehetett volna inteni. Meglepő, hogy a két közönségkedvenc vérzsák meccsén pont, hogy vér nem folyt, de ez persze nem szemrehányás. Meglepő 2: Lauzon az első ember, aki ütésekkel végezte ki Sanchezt.


Sage Northcutt vs. Enrique Marin



Biztos vagyok benne, hogy legutóbbi, szupergyors kopogása mélyen befészkelte magát Sage Northcutt agyába, és folyamatosan szurkálta az önbecsülését. Amennyi kárörvendő szart kapott azért a Bryan Barberena-vereségért, az csakis a Ronda Rousey-Holly Holm közönségi reakciók mércéjével volt mérhető. Most a könnyűsúlyú Northcutt megmutatta, hogy igenis van benne tartás, valami iszonyatos karfeszítést bírt ki, és jött ki belőle a második menetben, miközben tuti, hogy a fél világ megint azért imádkozott, hogy minél előbb feladja, és megint beindulhasson a trollparti. Kibírta ezt is, meg a rá következő kimura-kísérletet is, állóharcban valamivel jobb volt, mint Marin, földharcban meg valamivel rosszabb – végeredményben ez egy szűk, de egyhangú pontozásos győzelmet jelentett Sagenek.


T.J. Dillashaw vs. Raphael Assuncao



Mindig ünnep, amikor a harmatsúlyú T.J. Dillashaw lép ketrecbe, és ez most sem volt másként. A Team Alpha Male első számú árulója a UFC egyik legszofisztikáltabb lábmunkájának a tulajdonosa, és ezt a Raphael Assuncao elleni visszavágóján is bebizonyította. Ugyanakkor nem volt könnyű dolga: a brazil több mint egy évet hagyott ki bokasérülés miatt, ennek ellenére sokkal jobban mozgott a fürge és trükkös Dillashawal szemben, mint honfitársa, a volt harmatsúlyú bajnok Renan Barao valaha is. Ez persze azt is jelentette, hogy T.J. most nem tűnt olyan érinthetetlen mágusnak: komolyan meg kellett küzdenie azért, hogy sikeresek legyenek a manőverei, de a három menet leteltével nem volt kérdés, hogy övé lesz a győzelem. Egyhangú pontozással vágott vissza a három évvel ezelőtti, megosztott pontozásos vereségért. Ha így folytatja, hamarosan meg fogja kapni a lehetőséget, hogy a januári vereségét is kijavítsa, persze a bajnok Dominick Cruz ellen jól mutatni mindig hatványozottan nehéz feladat.


Johny Hendricks vs. Kelvin Gastelum



A váltósúlyú Johny Hendricks mélyen van. Februárban egy menet alatt, durva kiütéssel szenvedett vereséget Stephen Thompson ellen, de úgy, hogy esélye se volt – most már a ketrecbe lépés előtt gyülekeztek a sötét fellegek fölötte, mert már megint túlsúllyal érkezett, a mázsán olyan szarul festett, mint még soha, és remegett, mint a nyárfalevél. Ha van valaki a UFC-ben, akinek komoly esélye van arra, hogy egyszer belehaljon a fogyasztásba, akkor az ő. Na és akkor ennek tetejébe ezt a meccset is elveszítette.


Gastelum meglepő volt: könnyedén pattogott, jó volt a lábmunkája és a boksza is, óriásit fejlődött az elmúlt hónapokban. Az első menetben azt csinált Hendricks-szel, amit csak akart, az idősebb birkózó alig-alig bírta elérni, míg ő folyamatosan zuhogtatta hol a fejét, hol a testét gyors és kemény, de nem „mindent bele”-ütésekkel, mint ahogy a Diaz tesók szokták (vagy a bokszolók, úgy általánosságban). A másodikban fordult a kocka, Hendricks sokkal agresszívebben jött ki, sokkal többször talált, mint Gastelum, és el is vitte ezt az öt percet. A harmadikban megint a fiatal teljesített jobban, szemlátomást Hendricksből ekkorra már kifogyott a szufla és a lelkesedés is: a meccs során folyton próbálkozott klincsbe rohanni, a ketrec falának nyomni és levinni Gastelumot, de itt is csak részsikereket tudott elérni. Az utolsó másodpercek klasszikus Pride-bunyót hoztak, mindkét harcos elkezdett vadul vagdalkozni. Ilyenkor könnyen akadnak be a KO-k, de itt most nem: végigment a mérkőzés, és Gastelum nyerte meg egyhangú pontozással. Hendricksnek ideje átértékelni a karrierjét a váltósúlyban.


Cat Zingano vs. Julianna Pena


Ez a női harmatsúlyú meccs nem volt kedves az állóharc rajongóihoz. Másodpercekre küzdöttek csak függőlegesen a felek, és addig is jobbára klincsben összekapaszkodva – aztán azonnal földre ment a dolog, és guardharc következett. Minden egyes alkalommal. Az első menetben Pena került alulra, a másodikban és harmadikban Zingano – így keresgélték egymáson a büntethető felületeket, és ebből mindegyik esetben – még a nyitó menetben is, amikor alul volt – Pena jött ki jobban. Zinganótól két emlékezetes momentumra telt: egy szép judós és egy szép birkózós levitelre, ennyi volt az egész. Pena egyhangú pontozásos győzelméhez kétség sem férhetett.


Cain Velasquez vs. Travis Browne



Cain Velasquez visszatért, és egy menet alatt eltörölte a Föld színéről Travis Brownet. A mexikói-amerikai némi óvatos tapogatózás után egy nehézsúlyútól igazán meglepő húzással, forduló fejrúgással ragadta magához a gyeplőt. Ezt felírhatjuk Alistair Overeem Andrei Arlovski ellen elkövetett karate kölykös váltórúgása, és Shawn Jordan Derrick Lewist kiiktató forduló horogrúgása mellé, azzal az emlékeztetővel, hogy „a nagyfiúk is tudnak mozogni.” Szóval ez a rúgás egyből megfogta Brownet, és innen a nagy Velasquez-kedvenc, a kerítéshez szorítós piszkos boksz következett, majd a földre tevődött át a harc, ahol a volt világbajnok néhány kósza másodperccel a menet lefújása előtt, ground-and-pounddal fejezte be a melót. A sorozatos sérülései, és a Fabricio Werdum-vereség miatt könnyű elfelejteni, micsoda szörnyeteg ez a pali, de ez jó emlékeztető volt.


Frankie Edgar vs. Jose Aldo



Az Aldo-Edgar 2 ugyanúgy zárult, mint az első összecsapás évekkel ezelőtt: a brazil egyhangú pontozásos győzelmével – csak most ezt a győzelmet senki sem vitatja. Az első menetben Frankie ment, mint a mérgezett egér, sokat mozgott és sok kombinációt dobott, azaz ugynolyan volt, mint mindig. Ez volt a baj, hiszen az első összecsapásukhoz képest semmi újat nem tudott mutatni, amit mutatott, az pedig már három éve is kevés volt. Akkor is, ha Aldo első menetet végigaludta, csak a végére ébredt fel, és tolt néhány kemény pofont és térdest. A másodiktól találta meg a brazil a groove-ot, amiből ki se zökkent, és a korábbi gyakorlattal szemben most a kardiója se fogyott el, hogy belassulhasson: kitért Edgar elől, és kőkeményen visszabaszott. Ez minden, ami történt. Nagyon egysíkú meccs volt, mentes minden drámától és fordulattól. És Brazíliának megint lett UFC-bajnoka, itt még csak egy ideiglenes.


Daniel Cormier vs. Anderson Silva



A félnehézsúlyú bajnok Daniel Cormier három menet alatt szétbirkózta Anderson Silvát. Ez legfeljebb a teljesen elvakult Pók-rajongókat lephette meg. Gondoljunk bele: egy hét hete műtött, teljesen formán kívüli, zenitjét már rég maga mögött tudó, birkózóktól irtózó bunyóst küldtek két napos értesítéssel egy edzésben lévő birkózó olimpikon ellen, aki ráadásul jóval nehezebb is nála. A meccs 95%-ában DC feküdt Andersonon, és nyomorgatta. A végén, már állva elcsattant egy kemény rúgás a Póktól, annyira jól sikerült belefúrnia a lábujjait az amerikai oldalába, hogy abból komoly baj is lehetett volna, de a folytatásra már nem maradt idő. Az eredményhirdetés egyhangú pontozásos Cormier-győzelmet hozott, és ez a meccs nem jelentett semmit sem – de legalább mindketten kerestek egy kis (baromi sok) pénzt. Szegény DC-t persze megint kifütyülték, és van egy olyan érzésem, hogy élete végéig ki is fogják fütyülni, ha sikerül megvernie valamikor Jon Jonest, ha nem.


Mark Hunt vs. Brock Lesnar



Brock Lesnar öt év után visszatért a ketrecbe, és megverte a nehézsúlyú mezőny nyolcadik helyére rangsorolt Mark Huntot. Nem semmi, igaz? A meccs persze kurva egysíkú volt, az elsőben kis óvatoskodás után Lesnar berobbant, és földre vitte Huntot, ahol rászabadította a ground-and-poundját. A második menetben nem történt semmi. Ez mondjuk vicces volt. A harmadikban ugyanaz történt, mint az elsőben. Lesnar egyhangú pontozásos győzelmet aratott. Kimondom, amire mindenki gondol, de túl kevesen merik felvállalni: CÍMMECCSET BROCK LESNARNAK, A KURVA ÉLETBE MÁR!!!


Miesha Tate vs. Amanda Nunes



Amanda Nunes könnyebben és gyorsabban verte szét Miesha Tate-et, mint annak idején Holly Holm Ronda Rouseyt: már megint gazdát cserélt a női harmatsúlyú bajnoki öv. Ismét mintha nem is egy ligában játszottak volna a felek, Miesha nehézkesnek és teljesen tétovának tűnt a céltudatos, éles és hatékony Amandával szemben. A bajnok persze tudta, hogy a földön van legtöbb esélye a győzelemre, de levitel-kísérletei kudarcba fulladtak, míg a kihívó gyakorlatilag a legalapabb csapottjaival is megfogta ellenfelét. És a kezdeti birkózás-fenyegetés elhárítása után nagyon gyorsan szét is bokszolta Tate-et, majd a földön besüllyesztette a hátsó fojtást, amire a soros bajnok most nem elájult, hanem lekopogta. Ennyi volt, ismét új női harmatsúlyú bajnoka van a UFC-nek, ismét van brazil bajnoka a UFC-nek, és története során először leszbikus bajnoka van a UFC-nek. Nem mintha az utóbbi számítana, de azért ki gondolt volna arra akár csak pár évvel ezelőtt is, hogy egyszer ez is eljön? Senki, de klassz, hogy így alakult, hiszen már Kodály Zoltán is megmondta: legyen a bunyó mindenkié! Persze lehet, hogy nem pontosan emlékszem az idézetre.






Szólj hozzá