A UFC 204 főmeccsének lefújása után Dan Henderson a szokásos ketrecinterjúban bejelentette, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy élőben verekedni láthattuk, ennyi volt, ő befejezte az MMA-t. Hendo negyvenhat éves, és egy tizenkilenc évet felölelő, negyvenhét meccses kevert harcművész-karriert zárt most le – de valójában egész életét bunyóval töltötte.
Henderson birkózóként kezdte, az iskolában öltötte magára a dresszt. Szabadfogásban is versenyzett, de sokkal emlékezetesebb kötöttfogású karrierje, mely egészen az amerikai olimpiai válogatott tagságig röpítette. Az 1992-es és '96-os nyári olimpián képviselte az USA-t a szőnyegen, ezeket a tornákat a tizedik és tizenkettedik helyeken zárta. Világbajnokságon is birkózott, itt két ezüstöt sikerült megszereznie, '94-ben nálunk, Kecskeméten. Egészen 2001-ig birkózott, aztán úgy döntött, teljese erejével másik szenvedélyére, az MMA-ra koncentrál – amit akkor már szintén évek óta művelt profiként. 1997 júniusában mutatkozott be kevert szabályrendszerben, Brazíliában, rögtön egy TKO-val nyert mérkőzésen.
Hendo viszonylag hamar az MMA élvonalában találta magát. Mindössze két, Brazíliában vívott meccs után már debütált is a UFC-ben, 1998 májusában – akkor ez még nem számított a szakma csúcsának, de ajánlólevélnek kiváló volt a későbbiekben. A szervezet 17-es gáláján egy este alatt két mérkőzést behúzva meg is nyerte az aktuális középsúlyú tornát, aztán dobbantott Japánba, a Rings szervezet King of Kings tornájára, melyet '99 október végi és egy 2000 február végi gálán rendeztek meg. Itt szerezte meg élete első nagy skalpját, legyőzte Antônio Rodrigo Nogueirát, azaz a nehézsúlyú Nagy Nogot. És Henderson 2000 decemberében, 9-0-ás mérleggel debütált a Pride-ban, a 12-es gálán.
Itt egyből a későbbi emberevővel, Wanderlei Silvával párosították, akitől Henderson elsőre ki is kapott pontozással, utána viszont óriásit ment a szervezetnél, és tulajdonképpen rögtön a második prideos meccsén meg is született az a Hendo, aki aztán később már nagyon nem is módosult. A Pride 13-mon, 2001. március 25-én úgy kiütötte Renzo Graciet, mint a büdös szart, ezzel Decision Danből rettegett KO-királlyá nemesült mi, pedig egy életre megtanulhattuk, mi is az a H-bomba. Attól fogva, ha villant a jobbkéz, hullottak az ellenfelek, mint a legyek.
A 2007-es Pride 33-ig Henderson tizenhétszer lépett a japán szuperszervezet ringjébe, és ezen, a tizennyolcadikon megnyerte a szervezet középsúlyú bajnoki övét – második meccsükön kiütve az akkor már tényleg abszolút rettegett Wanderlei Silvát. Még két évvel korábban megnyerte a promóció váltósúlyú tornáját, így a Baltás Gyilkos eliminálásával ő lett az első az MMA történetében, akinek sikerült egy komoly szervezetnél egyszerre két súlycsoport trónjára is felülnie. Henderson japán kalandja tökéletesen, katarzissal zárult.
Az akkor már ünnepelt MMA-hős ezután ismét átcuccolt a UFC-be, ahol elzúttal felemás eredményeket ért el: kezdetnek megküzdhetett a félnehézsúlyú bajnoki övért Quinton Jacksonnal – egyhangú pontozásos vereség – majd a középsúlyúért Anderson Silvával – hátsó fojtásos vereség – viszont ezután jött zsinórban három győzelem, utolsóként leglátványosabb és legtöbbet emlegetett mozdulatával, Michael Bisping iszonyatos kiütésével a UFC 100-on.
Ezután újabb cuccolás következett, Henderson átment a Strikeforce-ba, egy három győzelem-egy vereséges szakasz erejéig, ahol megszerezte a legnagyobb skalpot, amit akkor MMA-ban meg lehetett szerezni: felment nehézsúlyba, és (hogy máshogy, mint) kegyetlenül kiütötte Fedor Emelianenkót. És 2011 végén jött ismét a UFC, akkor kezdtek elromolni a dolgok.
Henderson karrierjének harmadik UFC-szakasza 10% öröm és dicsőség volt, és 90% kín, nyüglődés, és öregbántalmazás. A már akkor is idősnek számító, 41 éves Hendo első meccsén még klasszikus háborút csiholt a ketrecben Mauricio “Shogun” Ruával, melyet pontozással meg is nyert, utána viszont elképesztően siralmas sorozat jött: hét vereség, négy brutális kivégzéssel, és csak három győzelem – igaz, legalább ezek is nagy kivégzésekkel születtek. Shogun elleni '14-es visszavágója is óriási volt, akkor az amerikai TKO-val nyert, Tim Boetsch egy évvel később megtette neki azt a szívességet, hogy belesprintelt a jobb öklébe, most júniusban pedig Hector Lombard ugyan alaposan megizzasztotta, végül mégiscsak kifeküdt egy Hendótól elképesztően ritka fejrúgástól, és az azt követő könyökösöktől. A közbülső meccseken Daniel Cormier, Gegard Mousasi és Vitor Belfort is nagyon csúnyán elintézte, utóbbi ráadásul kétszer is, egyszer TRT-n, egyszer anélkül.
Itt szót kell ejtenünk Henderson kevéssé kedvelt húzásairól is. 2007-ben alacsony tesztoszteronszintet állapítottak meg nála, ezért az orvos elküldte TRT-kezelésre, azaz mesterségesen turbózták a tesztoszteronszintjét. Érthetetlen, hogy ez miért volt legális, mindenesetre Hendo teljesen nyugodtan és törvényszerűen doppingolhatott, ezt egészen az eljárás 2014-es szabálytalannak minősítéséig meg is tette. Többek között ez volt Michael Bisping egyik örök ütőkártyája: hogy UFC 100-as, agyrobbantó kiütését Henderson a TRT-nek köszönheti. A másik necces vonását a veteránnak szintén a brit dörgölte mindig az ő és a nyilvánosság orra alá: hogy Dan egy piszkos bunyós, hiszen amikor a jubileumi gálán KO-zta, akkor egyből eszméletlenre ütötte, de ezzel mit sem törődve, ugrásból bevitt a magatehetetlenül heverő Bispingnek még egy ütést. Ez a két tényező elég is volt ahhoz, hogy a brit a rangsorra fittyet hányva bosszúért kiáltson, és elintézze, hogy Dan Henderson negyvenhat évesen, az élvonaltól már messze-messze lemaradva megkaphassa a UFC 204-en a középsúlyú címmérkőzést egy Michael Bisping elleni visszavágón.
És itt a várakozásokon felül teljesített. Bár Bisping nem egy halálosztó, mégis mindenki dominanciát és kivégzést várt tőle, ehhez képest Hendo volt az, aki majdnem megint leszedte a fejét a H-bombával – kétszer is – és az amerikai még szuflával is egészen jól bírta az öt menetet. Összességében azonban a brit volt a jobb, egyhangú pontozással visszavágott a hét évvel ezelőtti KO-ért, viszont Henderson sem veszített igazán: persze, a UFC-övet most sem nyerte meg, és már nem is fogja, viszont abszolút becsülendő teljesítménnyel tett pontot bunyóskarrierje végére.
Henderson visszavonulása nem szólt túl nagyot. Ennek valószínűleg az az oka, hogy már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennie: az utóbbi időszakban általában, ha meccse volt, akkor annak lefújásakor egy összetört öregembert láttunk, és annyit rimánkodtunk már azért, hogy a saját érdekében akassza szögre a kesztűt, hogy már bele is fásultunk. Hendo is mindig elhajtotta ezeket a kérdéseket, mint aki nem képes tudomásul venni, hogy a ketrecben már alig bír mozogni a csaknem két évtizedes zúzástól – meg az azt megelőző évtizedek birkózásától.
Folyamatosan kötötte az ebet a karóhoz, hogy van még benne néhány küzdelem. Júniusban, Hector Lombard kiütése után beszélt arról, hogy lehet, hogy ezzel be is fejezi. Ha így tett volna, akkor egy újabb hatalmas kiütés lett volna a búcsúajándéka a rajongóknak. De jött Bisping a személyes bosszúhadjáratával és a tombolajeggyel, amire érthetően hülye lett volna nemet mondani. Így vereség lett a történet vége, de legalább egy olyan küzdelemben, ahol nem játszott alárendelt szerepet, és ahol még győzhetett is volna. Ezt a tündérmesét most nem Hendo szájíze szerint szőtték tovább, de azért még így is elég meseszerű volt a karrierje.
Szólj hozzá