A Sport 1 TV ma este 23:00-tól ismétli a UFC Fight Night 93: Poirier vs Johnson main card bunyókat.
De most tényleg, a texasi Hidalgo városa pár ezer lakosával egy B-kategóriás western-zombie-romantikus film helyszíneként hamarabb ugrik be az embernek, mintsem egy UFC gála helyszíneként. Jó, tudom, Viggo Mortensen főszereplésével már bekerült a köztudatba ez a név, de ezen kívül semmi nem szólt amellett, hogy ide jöjjön a szervezet, az meg pláne nem hiányzott, hogy olyan nevekkel töltsenek fel egy main cardot, akiknek ezért minimum fizetniük kéne a UFC-nek, nem pedig fordítva. A tegnapi TEK/Bellator gála utáni extázisban kihevülve hesszeltem az éjszakában, hogy a hajnali 04:00 kezdésre a Sport TV-be rongyolván Kassai-Tóth Csabával lenyomjuk a main card bunyók kommentátorkodását.
Őszinte leszek, volt pár srác a cardban, akinek igencsak utána kellett néznem, hogy a várhatóan dögunalmas meccseiken legyen mit storyzgatni róluk. És hát nem volt alaptalan a félelmem, Hildago próbára tette türelmem és hajnali éberségem pár meccsével.
Bár az egész main card úgy indult, hogy OMFG. Chas Skelly az elmúlt héten túl sokat nézegethette Werdum oktagonon való átrepülését Browne arcába, ugyanis ez a Chas gyerek ilyen vehemenciával kitörve rúgta le Maximo Blancot, majd a földön kicsit grapplingezve 0:19 másodperc alatt le is fojtotta anakondával a venezuelai-japán bunyót.
Maximo csak pillázott, hogy a mi a tököm van itt, Chas meg röhögött, lehet, hogy ő is meglepődött ezen a korai finishen. Ami ráadásul rekordidős finish lett a súlycsoportban a maga 0:19 másodpercével. Mindjárt visszavágót is kért az előző meccsén őt mattoló Darren Elkins ellen, én meg hülyeségeket pofázva D’arce choke-t és submission of the night díjat emlegettem, ami már csak a performance of the night formájában létezik. Jól van axelke.
Ráfognám a 26 órás fennlétre, ami aztán csak még nehezebb lett, mert Islam Makhachev olyan biztonsági bunyóra jött ki Chris Wade ellen, hogy öröm volt nézni. Jah, nem. Az orosz/dagesztáni birkózó suli eddig sem ízlett Wade-nek, előző meccsén Rustam Khabilov erőszakolta a földön, ezúttal pedig Khabibbal a sarkában Islam csomagolta őt a második és harmadik menetben, megvetve az ágyat Wade újabb vereségének, nekünk meg a hajnali bebólintásnak. Az altatódalt ehhez a következő párosítás dúdolta a fülünkbe, Roan Carneiro és Kenny Robertson egy teljesen main card inkompatibilis meccsen szerencsétlenkedett egymással nyegle és élvezhetetlen, ésszerű taktikát nélkülöző meccsen. A pontozók sem tudták hirtelen, hogy miként is értékeljék a látottakat, megosztott pontozással nyert Carneiro.
Az álmot a szememből Evan Dunham és Rick Glenn meccsének huzata kezdte kifújni. Egészen pontosan Dunham ütéseinek csattanása Glenn fején, amiből igencsak sok volt. Glenn késői beugróként pehelysúlyból felugorva könnyűsúlyba, első UFC meccsén, WSOF bajnokként kapott ki, de nagyon csúnyán. Ha Dunham-nek több kondija van, akkor megöli Glennt, ugyanis mindegy, hogy állva, clinch-ben vagy földön voltak, ott ütötte és rúgta Glenn-t, ahol csak akarta. Rick szíve viszont nagyobb volt, mint a oktagon, bírta és kérte a törődést, ha már technikailag nem volt partyban, akkor teherbírásával akart szórakoztatni. Aki szeret ilyen egyoldalú verést nézni, annak tetszett ez a meccs, valszeg a UFC is ad még Rick-nek újabb behívót, de ne számoljon nyugodt öregkorral, hogy ilyen vereségeket benyel még párszor.
És hogy a csipát kinyerítsem a szememből, érkezett Uriah Hall és Derek Brunson. Uriah, te eltékozolt, merre jár az eszed, mond? A TUF-tűndöklésed óta mindenki arra vár, hogy meg tudd mutatni azt, amire igazán képes vagy, nem kell moralizálni, ezt az utat választottad, gyilkolj. Mert ha te nem teszed, akkor megteszi mád, mondjuk Brunson, aki a nyers erő és agresszió Rumble Johnson féle tükörképe középsúlyban. Hiába akarta ezt az állatias erőt clinchben lefogni Hall, Brunson szabadulva az állán robbantott egy horgot, Hall pedig dőlt, mint a rohadt nád. Ott még rácsapott párat Derek, Dean meg szólt, hogy elég lesz. Hall mondta, hogy korai ez, bírná még, de a meccsnek vége volt, a Hall-párti közönség meg fújolt, de az igazság szerintem az, hogy onnan nem feltétlenül jött volna vissza Uriah. Brunson ezzel belőtte magát az amúgy is szűk középsúlyú szörnyketrecbe Romero, Jacaré, Weidman és Rockhold közé, izgatottan várom, hogy ki marad majd talpon. Hall pedig…menjél sörözni Mousasi-val, mert ti ketten valahogy…szedjétek össze magatokat.
Az adrenalin ekkor már elég volt ahhoz, hogy kávé se kelljen a reggelhez, aztán a főmeccs meg adott olyan löketet, hogy futva is hazamentem volna. td_sly meg úgy volt vele, hogy jó fej lesz, besegít a vasárnapi UFC-összefoglalós délutáni programomba, alább az ő sorai jönnek a főmeccsről.
A UFC Fight Night 94 főmeccsén két ígéretes bunyós, Dustin "The Diamond" Poirier és Michael "The Menace" Johnson találkozott. Poirier a McGregor elleni vereség után pehelysúlyból felment könnyűsúlyba és 4 zsinórban nyert összecsapás után joggal reménykedett győzelemben. Johnson ugyanakkor két elvesztett meccsből jött, legutóbb Nate Diaztól kapott ki egyhangú pontozással decemberben. A fiúk nem kedvelik egymást, már a mérlegelésen majdnem egymásnak mentek, kezdés előtt nem érintettek kesztyűt. A kezdeti ütésváltás után Menace Johnson elengedett egy bombát és a Gyémánt lement egy iszonyatos jobb-bal kombinációtól. Johnson egyből rávetődve bevitt még pár durva találatot, mielőtt a bíró leállította a meccset. Johnson utána odament még földön fekvő ellenfeléhez és sportszerűen gesztikulálva "Fuck you"-t kiáltott neki. Ezért a meccs utáni interjúban egyébként elnézést kért. Azt nyilatkozta, nagyon szeretne ott lenni New Yorkban "bárki ellen"és annyi pénzt akar majd, mint McGregor és Diaz, akik szerinte a második meccsükön csak "sparringoltak". Ez a győzelem újra felteszi Johnsont a térképre, de még sok dolga lesz az egyik legerősebb súlycsoportban.
Köszi Hidalgo.
Szólj hozzá