...ahol is előadta abbéli véleményét, hogy többek között Fedor és Cro Cop félnehézsúlyban vívhatta volna inkább mérkőzéseit,és hogy a kockás hasú bunyósokon kívül mást nem is tud elképzelni az oktagonban. De mint tudjuk, néha tesz furcsa kijelentéseket, melyekkel a bulvár keretein kívül nem is igen érdemes érdemben foglalkozni.
Először is tisztázzuk, hogy mit akarunk elérni a súlycsoportváltással. Jon Jones paramétereivel lehet ezt a legjobban szemléltetni: maximalizáljuk adott sportoló összes küzdelmi képességét, amit az előtte álló mérkőzésen az előnyére kíván kihasználni. De nem minden bunyósnál működik ugyanaz a recept, ez egyértelmű, hiszen akkor Mark Huntnak valahol váltósúlyban kellene egerésznie, már ha a paramétereket vesszük alapul. Viszont ugye léteznek a William Sheldon-féle testtípusok is, az ektomorf, a mezomorf és az endomorf típusok, illetve jobban mondva ezeknek a testtípusoknak a kvázi keverékei, mert a profi sportban igen ritkák az egyértelműen egy kategóriába sorolható testtípusú versenyzők.
Cro Cop és Mark Hunt egymás ellen
A fentebb említett Mark Hunt például endomorf típus, könnyen zsírosodik, erős csontozatú és széles a vállöve és a csípője is. Neki alapból nem való a fogyasztás. Endomorf-mezomorf típusú például Brock Lesnar, ő már egy átmenetet képez, ahogy átmenetet képez Jon Jones is, csakhogy ő ektomorf-mezomorf keverék. Ektomorf, mert könnyedén ad le súlyt és vékony csontozatú, viszont mégsem teljesen bekategorizálhatóan ektomorf, mivel a kulcscsontja széles, ami inkább a mezomorfokra jellemző, ráadásul meccsek között igencsak 100 kiló felé megy fel a testsúlya, onnan fogyaszt vissza a 93 kilós félnehézsúly határára. Teszi ezt könnyedén, köszönhetően az alkati adottságának, ami egy vele született dolog, tennie semmit sem kellett érte - jegyzem ezt meg azért, hogy ne kárhoztassunk bunyósokat azért, mert nem tudják hozni a kívánt és elvárt súlyhatárt. Nem mindig a linkségük az oka.
Érdekes példa lehet még a hibrid testtípusra Alistair Overeem is, aki eredendően szintén ekto-mezomorf volt, viszont a túlzásba vitt anabolikus szteroid használatának köszönhetően sikeresen felborította az anyagcseréjét, így már esélytelen lenne úgy testsúlyt (izmot, zsírt és vizet) leadni, hogy a testi ereje is megmaradjon.
Daniel Cormier
Megszámlálhatatlan példa van az mma sport és az ökölvívás történelmében arra, hogy micsoda kockázatokkal járhat a túlzott fogyasztás. Intő jel lehet Daniel Cormier esete a 2008-as Olimpiáról, mikor is a túlzott vízhajtás miatt akut veseelégtelenség lépett fel nála, ami potenciálisan akár életveszélyes is lehet. A sokszor megismételt túlzott vízhajtásos fogyasztás miatt kialakuló dehidratált állapotban sokkal könnyebben kiüthetővé válik a sportoló, többek között ez is az oka volt a koreai Duk Koo Kim halálának, az 1982-es Ray "Boom Boom" Mancini elleni profi ökölvívó mérkőzést követően.
Anthony Johnson
Vannak bunyósok, akik 20-30 kilókat is fogyasztottak egy-egy meccsük előtt, ami viszont óriási erő és teljesítmény vesztéssel járhat. Ez is testtípus függő és nem fitness-irányzaté. A közelmúlt legjobb példája erre Anthony "Rumble" Johnson esete, aki váltósúlytól nehézsúlyig minden súlycsoportot bejárt, végül a félnehézben találta meg a számítását, ahol pedig a legerősebb bunyósok közé lehet őt sorolni. A mérlegelések utáni és mérkőzések előtti 24 óra nem elég arra, hogy a testünk folyadék háztartását rendbe tegyük. Sokkal ésszerűbb, ha nem engedjük elszaladni a súlyunkat versenyidőszakon kívül, és akkor nem kell nagy fogyasztási tortúrákon keresztülmennünk a versenyek előtt. Lyoto Machida így ment le középsúlyba, viszont ő is veszített a teljesítményéből, amint azt láthattuk Weidman ellen, aki végig dominálta őt a címmeccsükön.
Viszont itt még ide kívánkozik egy megjegyzés a versenyzők ideális versenysúlyáról is. A 70-es évek végén és a 80-as évek elején kiváló magyar mezőny volt amatőr ökölvívásban a nehézsúlyban és a szupernehézsúlyban is (nem elfeledkezve a kisebb súlycsoportokról sem). Somodi és Lévai a mai fitness-magazinokon nevelkedett ifjúságnak két kövérkés ember lett volna, és a magasságuk alapján -180 centi körül - simán lemehettek volna egy-két súlycsoporttal. Csakhogy akkor oda lett volna az ütőerő és az állóképesség. Mindketten nagyütők voltak, de míg Somodi a trükkösebb bunyós volt kettejük közül, addig Lévai akkorát ütött, hogy közmondásos volt: "Ha a Lévai üt egy luftot a csarnokban, a nézőtéren huzatot kapnak az első sorokban". Itt van Lévai bronzmeccse a 80-as Olimpiáról. Jól látható a méretkülönbség az ellenfelével, aki igazi szupernehézsúlyú volt.
A korszak nagy egyénisége volt még Alvics Gyula, de ő le tudott fogyasztani, mivel a testalkata megengedte ezt. Ő roppant atletikus típus volt.
Megvan tehát az oka annak, hogy Fedor miért volt nehézsúlyú az egész pályafutása alatt a kis pocakjával, és hogy Velasquez-nek miért nem kockás a hasa. Nem azért mert lusták lefogyni és nem azért, mert hülyék az edzőik. Egészen egyszerűen meg kell nézni, hogy adott bunyós milyen testtípussal rendelkezik és hogy milyen testzsír százaléknál tudja a legjobb teljesítményt nyújtani. A kockás hasú fitnessmodelleket meg hagyjuk meg a magazinoknak.
írta: Bronson
Szólj hozzá