Stockton neve mára egybeforrt a Diaz tesókkal, Nick és Nate az USA 10 legveszélyesebb városának egyikében nőtt fel. Mára az MMA-közösség két ikonikus alakjai, akik körül megannyi legenda kering Stockton-ban. A történetek többsége kemény és brutális bunyókról szólnak, melyek igencsak jó alapot szolgáltattak ahhoz, hogy Nick és Nate pszichés teher nélkül veszi a ketrecbéli bunyóik során az ellenfelek részéről érkező mentális hadviselést. A média nyomása egy másik kérdés, azt kevésbé bírják a srácok. Az elmúlt években egyre nagyobb figyelmet kaptak, így pár storyt elejtettek a gyerekkorukról, ezáltal jobban megérthetjük őket.
Nate például nagyon nem akart jitsuzni gyerekkorában, úgy tudták becsalogatni az edzésekre a nagyobbak őt, hogy cserébe minden gurulás után kapott egy burritot a terem melletti mexikói kajaárustól az utcán. A napokban Nick mesélt pár dolgot a gyerekkoráról és arról, hogy látja most magát.
A középsuli környékén sokat bunyóztam, de nem én kezdtem minden balhét. Kicsit bizonytalan gyerek voltam, folyton le voltam égve. Ezt pedig szégyelltem. Nem mentem suliba, ha tré ruhám volt, anyámnak egy szaros kis kocsija volt, lejjebb az utcán tetettem ki magam, mikor ő vitt. Volt egy nagyon jó csajom a suliban, általában miatta keveredtem bunyókba. Sok sulit megjártam a középsuli előtt, szóval ez is rásegítetett a balhékra.
Aztán veszélyesnek nyilvánítottak, ezért folyamatosan büntiben voltam, elkülönítettek fél napokra a többiektől, folyamatos kíséretet kaptam, figyelték minden mozdulatom. Szóval alapból frusztrált voltam, aztán még jött ez is,sok balhéba keveredtem emiatt. Anyám meg nem fogott vissza ebben, faszságnak tekintette, hogy folyamatosan megbüntettek az iskolában. Szóval nem volt ellenerő számomra, másodévesen ki is buktam a középsuliból és versenyszerűen jitsuzni kezdtem.
14-15 éves voltam, akkoriban sok önjelölt bodybuilder, amerikai focista és birkózó megpróbált áttérni jitsura. Tele volt a terem erős szteroid állatokkal. Ezekkel edzettem, azt kerestem, hogy tudnék hatékonyabban bunyózni, ha valami balhéba keveredek. Mert abból volt bőven, én meg az edzések és utcai bunyók miatt egyre magabiztosabb lettem. Mikor kimentem a spanjaimmal, hivalkodtam mindig, hogy melyik bika csávót hogan kopogtattam. Azzal hencegtem a haverjaimnak, hogy az apjukat le tudnám fojtani. Hogy csak 14 éves vagyok, de szétrúgnám a faterjuk seggét. Fanatikus voltam, imádtam a bunyót, de mikor aztán profi lettem, véget ért ez a nagyképűség. Beláttam, hogy ez szánalmas viselkedés.
Az életben vagy bunyós vagy, vagy nem. Nem értik ezt az emberek. Kemény bunyós akarsz lenni úgy, hogy mellette van egy csini feleséged és egy tündérmese életed? Hát b*zdmeg, egyik sincs meg a számomra, nincs szép otthonom és szép feleségem. Ha pedig ebben a csilli környezetben élsz minden nap, akkor ez határoz meg téged. Én 100%-ban a bunyós életet élem, és ezáltal a gyönyörű életedet baszom szét a gyönyörű feleséged szeme láttára, ha ellened megyek.
Nézzétek meg Eddie Alvarezt. Mikor Conor ellen ment, elkezdte az a farbát nyomni, úgy viselkedni, mint ahogy én. Csak ez nem volt igaz, a családjára és a környezetére is ráerőltette ezt a szerepet ezáltal, a média kiemelt figyelme miatt, ez pedig negatív energiákat generált. Én megtehetem, hogy keményen tolom, mert erről szól az életem, ez vagyok én. Nincs családom, akikkel számolnom kell, nem kell, hogy jófiú szerepkörből ki-be lépjek, attól függően, hogy mi az elvárt.
Szólj hozzá