Így bunyóztak az ókorban – a pankration története

Így bunyóztak az ókorban – a pankration története


Így bunyóztak az ókorban – a pankration története

Évezredes karfiolfülek nyomában.

Az ázsiai küzdősportok, harcművészetek sokszor hivatkoznak arra, hogy több ezer éves múlt áll mögöttük. A nyugati küzdőstílusoknak sincs, azonban szégyenkeznivalójuk e téren, sőt. A modernkori olimpiai mozgalom életre hívásával megkezdődtek az ókori sportéletet feltáró kutatások, melyek sokszor a maihoz nagyon hasonló képet vetítenek elénk. És, hogy miért lehet ez érdekes a totaldamage.hu olvasói számára? Nos, az ókori olimpiákon – és egyéb sportversenyeken – helyett kapott egy nehézatlétikai szám, melyet pankrationnak hívtak. Ez a sport bizonyos aspektusaiban nagyon hasonlít a modernkor MMA-jára, olyannyira, hogy egyesek szerint a pankrationt az MMA ősének lehet tekinteni. Ebben a kérdésben nem foglalnék állást, inkább csak megosztok veletek pár érdekes dolgot arról, hogyan is verekedtek az ókorban.

Mi is az a pankration?

A pankration az ókori görögök nyelvén teljes erőt jelentett. A mai magyar nyelvben a pankrationhoz nagyon hasonló, pankráció szóval illetjük az USA-ból induló látványos show elemekkel kísért összecsapásokat – WWE, melyeket sokszor előre megbeszélt koreográfia mentén bonyolítanak le. Na, ennek semmi köze cikkünk tárgyához. Hogy tovább fokozzam a képzavart az angolban ezeket a bunyókat wrestlingnek, birkózásnak hívják.

A bevezetőben említettem, hogy a pankration a három nehézatlétika szám egyike volt. Ezek megszületésük és az olimpiára kerülésük sorrendjében a birkózás, ökölvívás és a pankration voltak. És, hogy miért hívják az, ezeket űző sportolókat nehézatlétáknak? Nos, az ókori görögök nem különböztettek meg súlycsoportokat, a versenyzőket csakis életkoruk alapján különítették el egymástól. Általában három életkori kategóriába sorolták a versenyzőket, ifjak kb 12 éves korig, szakálltalanok 18 éves korig és a felnőttek e fölött. Az Olimpián vagy görögösen Olümpián, azonban csak két korcsoport kapott helyett, a felnőttek és a felnőtt kort még el nem értek. De, honnan tudták, hogy ki hány éves, amikor még nem volt semmilyen személyes adatokat igazoló okirat? A játékokat megelőzően a hivatalos versenybírák, akik majd egy évet készültek, hogy betölthessék szerepüket elbeszélgettek minden indulóval és ez, valamint a versenyző fizikai tulajdonágai alapján hozták meg a döntést, hogy kit milyen életkori kategóriába sorolnak. Voltak olyanok, akiket nem engedtek a felnőttek között versenyezni, azonban arra is akadnak forrásaink, amikor egy még fiatalkorban lévő, de rendkívül edzett nem felnőtt korú versenyző lett olimpiai bajnok a felnőttek közt.

Ha már a szabályoknál tartunk a küzdőszámokban nem ismertek időkorlátot. Az összecsapásoknak kétféle módon érhettek véget. Az egyik fél feladásával, vagy harcképtelenné válásával. A feladást lehetett verbálisan – szóban – is jelezni, valamint, ha arra nem volt mód, akkor kopogással hívták fel rá a figyelmet. A küzdelem feladása annyira megalázó volt, hogy a büszke Spárta egy idő után megtiltotta polgárainak, hogy részt vegyenek az ökölvívó és a pankration versenyeken. A birkózás kivételt képezett, mert ott az ellenfelet háromszor kellet földre vinni a győzelemhez. Így itt előfordulhatott, hogy a küzdőfelek kölcsönösen 2-2 pontot csináltak már, és az ötödik sikeres akció döntött a győztes kilétéről. Emiatt a görögök úgy vélték, hogy a birkózás során a vesztes fél nem átadja a győzelmet, hanem a győztes szerzi meg azt. Az ellenfél harcképtelenné válását úgy hiszem, nem kell részleteznem, mindenki el tudja képzelni milyen okok vezethettek hozzá – rendkívüli fizikai fájdalom, kimerültség, eszméletvesztés. Van valami, azonban ami nagyon eltér a modernkori sportfelfogástól. Ez pedig az, hogy a görögök szerint simán belefért, hogy valaki meghaljon a mérkőzés közben. Volt rá példa, hogy egy pankration versenyzőt halálra fojtott ellenfele az, azonban még a halála előtt eltörte a lábujjait, így az életben maradt feladta a küzdelmet és emiatt a „győztes” harcos holttestét koszorúzták meg. Hát ennyire voltak kemények a görög sportjátékok.

Ha már szóba került a lábujjtördelés, lássuk milyen technikákat vethettek be egymás ellen a pankration versenyzők.

A pankrationban mind az állóharc, mind a földharc helyett kapott, így a birkózás és az ökölvívás elemeinek egy sajátos elegyét alkották az alkalmazott technikák. A küzdelem során megengedett volt az ütések elhelyezése a teljes testfelületen. Az öklözéstől ez abban különbözött, hogy a sporttörténet jelenlegi állása szerint a bokszolók számára csakis a fej és azon belül is az ellenfél arca számított érvényes ütőfelelületnek. Továbbá, míg az ökölvívók bőrből készült „bandázzsal” védték a kezüket, addig a pankration résztvevői ilyen védőalkalmatosságot nem alkalmaztak mivel akadályozta volna őket az ellenfél megragadásában és a földharc során. Emiatt úgy vélem, hogy a kezeket kímélendő a pankration harcosok inkább az ellenfél lágyabb testtájait támadták ököllel, és a fejet inkább nyitott tenyérrel – hasonlóan a modern kor Pancrase küzdelmeihez, azonban vészhelyzetben előfordulhatott, hogy a vesztésre álló inkább vállalta ujjai sérülését és ellenfele fejét ököllel támadta, mintsem nagyobb sérülésnek tegye ki magát. A rúgások megléte a mai napig vitatott a sporttörténészek között. Az ökölvívásban nagy valószínűséggel tiltott volt. Az arc lábbal való eltalálása nem könnyű feladat, ha az ember nem Anderson Silva.

Ugyanakkor a birkózásban feltehetőleg megengedett volt a lábak rúgásra való használata, azonban nem támadási céllal, sokkal inkább az ellenfél egyensúlyából való kibillentésére alkalmazták. A birkózó sportból ellenben idővel száműzték azokat a technikákat, melyek kibírhatatlan fájdalmat okoztak az ellenfélnek – submission grappling – például ízületi feszítések, ezek azonban teljes mértékig megengedettek voltak a pankrationban. Egy vélekedés szerint a pankration egyik legnépszerűbb feladásra kényszerítő technikája az volt, amikor ellenfél egyik kezét hátracsavarták és vagy az emiatt érzett fájdalmában vagy a fejére mért ütések miatt adta el a küzdelmet vagy ájult el. A birkózásban a szó szerint vett földharc sem volt megtalálható, hiszen ha az egyik, vagy mindkét fél térde, mellkasa, háta földet ért a küzdelmet megállították a bírák, eldöntötték kinek adják a pontot és a küzdelem állásból folytatódott.

A pankrationban előfordult, hogy az ellenfélnek egyszerűen eltörték a kézfejét vagy az ujjait, aki emiatt feladni kényszerült a küzdelmet. Két olümpiai győztesről is vannak információink, akik így érdemelték ki a „kézfejes” jelzőt. Ezek után kijelenthető, hogy egy pankration küzdelem, állásból vette kezdetét, ahonnan feltehetőleg különböző birkózó technikákkal – kiemelések, kulcsok, dobások – igyekeztek az ellenfelet a számára kevésbé előnyös helyzetbe hozni és mivel a küzdelem a földön is tovább folytatódott, feszítésekkel, csavarásokkal, fojtással és esetleg ütésekkel igyekeztek befejezni a küzdelmet. A küzdelmek többsége a földharc során érhetett véget, ugyanakkor tudunk olyan ökölvívóról is, aki mind saját számában, mind pankrationban győzni tudott Olümpiában.

Ezek után kérdezhetnénk, hogy mit tiltottak a pankrationban? Nos, erre nincs teljes mértékig megnyugtató válasz. Két dolog, azonban biztosan tiltott volt a szemek kinyomása illetve a harapás. A birkózásban tiltott volt a herék támadása is, azonban nem tudjuk, hogy ez a pankrationra is vonatkozott-e, továbbá arról sem tudunk, hogy a fentieket leszámítva bármilyen egyéb technika alkalmazása tiltott lett-e volna.

Hogyan edzhettek a pankratiasztészek?

A ránk maradt források, valamint a kutatók véleménye szerint edzésmunkájuk az ökölvívókéhoz állt közelebb. Ismerték az árnyékbokszolást valamint, a zsákos edzésmunka fogalmát is. Ezeken felül, bélelt edzőkesztyűk is rendelkezésre álltak. A birkózó technikákat is gyakorolták, azonban míg a birkózók minden technikát teljes erővel végrehajthattak, hiszen azok biztonságokat voltak – annak ellenére is, hogy tudunk olyan birkózóról, akit a fejére ejtettek és meghalt – a pankratiasztészek nem minden technikát vethettek be edzésen, hiszen azzal túlzott mértékben veszélyeztették volna a versenyzőket a felkészülés során. Az edzésekre a szabadban vagy a külön erre a célra épített gimnaszionban került sor, megfelelően felkészült tréner – sok esetben korábban sikeres versenyző – útmutatása mellett. Az edzéseket serdülő korban kezdték meg. Az Olümpia előtt a versenyzők 10 hónapig készültek saját városállamukban – edzőtáboroztak – majd ezt követően Olümpiában edzettek közösen egy hónapig. Ez alatt az idő alatt megismerkedtek a szabályokkal, a lehetséges ellenfelekkel. Valamint a bírák kiválasztották a legjobb versenyzőket, akik elindulhattak az olümpiai játékokon. Ezzel elkerülték, hogy a versenyzésre alkalmatlanok is kiálljanak, így csökkentve a sérülések és halálesetek számát.

A fizikai felkészítés mellett nagy figyelmet fordítottak a versenyzők étkezésére is. Újabb ismerős vonás, mely a modern sportban is komoly szerepet kap. Az ókorban a görögök és majd a rómaiak étkezése is, főként gabonából állt ez alól a versenyzők sem voltak kivételek, ezt pedig szárított és aszalt gyümölcsökkel, zöldségekkel egészítették ki. Húst, halat keveset ettek, azok nehéz eltarthatósága okán. Azonban ez idővel megváltozott, Püthagorasz – igen az a Püthagorasz, akiről a matematikai tétel is a nevét kapta – hatására egyre több sportoló kezdett nagyobb mennyiségű húst fogyasztani. Elsősorban szarvast, bikát, mert ezeket férfias húsoknak tartották. A nagyobb mennyiségű fehérjebevitel, valamint a kemény edzésmunka meghozta a hatását és az ókor birkózói szó szerint nehézfiúk voltak. Olyannyira, hogy az egyik leghíresebb ókori birkózóbajnok, krotóni Milón kedvenc meccstaktikája az volt, hogy megragadta ellenfelét majd hatalmas súlyával a földrenyomta. Azonban ez a testalkat nem mindenki számára volt ideális. Az öklözőknek a szikárabb izomzatot és a hosszabb végtagokat tartották ideálisnak. A pankratiasztészek pedig, valahol a kettő között helyezkedtek el. Nem voltak olyan látványosan izmosak, mint a birkózók és olyan nehezek sem, ugyanakkor az ökölvívóknál rövidebb végtagokkal és nagyobb izomtömeggel rendelkezett egy ideálisnak tekintett versenyző.

Az emberek fantáziáját már az ókorban is foglalkoztatta a szex sportteljesítményre gyakorolt hatása. A legtöbb ókori szerző szerint a küzdelem előtt a megtartóztatás ajánlott, ennek Pauszaniasz, Gümnasztikosz című művében hangott is adott. A korban mértékadó gondolkodók úgy vélték, hogy a férfi örökítő anyag a gerincből és az agyból távozik, és minél többször teszi azt, annál gyengébb lesz az ember.

Szerencsére a modern tudomány ezt a nézetet már megcáfolta.

Azt már láttuk, hogy nézhetett ki egy pankration összecsapás, kik vehettek részt benne, milyen volt a felkészülésük. Most lássuk, hol küzdöttek és hogyan kaptak ellenfelet.

Ahogy az edzések, úgy a küzdelmeknek is egy sík, homokkal felszórt terület adott helyet. Fontos volt a homokréteg megfelelő vastagsága és eldolgozása, hiszen, ha túl vékony volt nem tompított eléggé, ha pedig túl vastag, akkor lelassította a harcosokat. Térben nem korlátozták az összecsapásokat, ahogy időben sem. Azonban, ha a küzdőfelek, túl sokáig nem csináltak semmi értékelhetőt, akkor a mérkőzés vezetői botokkal szűkítették le a küzdelem színterét, így ösztökélve akcióra a harcosokat.

Az, hogy ki kivel küzdött párosítással döntötték el. Egy urnába dobtak a versenyzők számának megfelelő mennyiségű sorsoló követ vagy fémdarabot. Mindegyiken volt egy betű és mindegyik betűből kettő volt és az ugyanazt a betűt húzók küzdöttek egymással. Ha páratlan számú versenyző volt, akkor egy valaki kimaradt, ma őt hívnánk erőnyerőnek. Az egyik érdekessége ennek a rendszernek, hogy miután lementek a győztesek újra sorsot húztak, hogy kivel küzdjenek egészen a döntőig. Ennek köszönhetően előfordulhatott, hogy valaki a döntőbe úgy jutott el, hogy egyet sem kellett küzdeni, míg ellenfele végig küzdötte a napot. Ez a görögök szerint nem volt visszás, hiszen mindannyiunk sorsa az istenek kezében van. Ugyanakkor az ilyen győzteseket megkülönböztették, azoktól, akik több küzdelmet vívtak.

Előfordult az is, hogy valaki akkora klasszisnak számított, hogy ellenfelei a biztos vereség tudatában nem álltak ki ellene. Az ilyeneket az akoniti – kb por nélküli, mivel nem tudták leütni, levinni a földre – jelzővel illették.

A versenyzők a korban meztelenül csaptak össze. A küzdelmek előtt beolajozták a bőrüket. A görögök szerint ez megóvja őket, majd ezt követően homokkal dörzsölték be magukat. Így könnyebben tudták megragadni ellenfelüket, hiszen az olajjal kevert homok jó fogást biztosított. Az így létrejött keveréket a mérkőzéseket követően speciális vakaróval távolították el magukról. Egyes versenyzők, hogy férfiasságuk ne zavarja őket versenyek ideje alatt – az Olümpián csak férfiak atléták vehettek részt – egy vékony zsineget kötöttek a fitymájuk köré, majd ezt a combjukhoz erősítették.

A modern korhoz hasonlóan az ókorban is komoly társadalmi megbecsülésre számíthattak a sikeres sportolók. Az olümpiai győzelemért ugyan hivatalosan nem járt pénzjutalom, azonban a profi atléták más versenyeken komoly fellépti díjat kaphattak. Ezen felül saját városállamuk is díjazhatta őket pénzzel vagy akár magas hivatali tisztségekkel is. Az olümpiai győztesek ezen felül szobrot kaptak a játékok színterén is, hogy az örök időkre megőrizze nevüket és tetteiket.

Álljon itt kettő, ezekből a történetekből.

Az első Theagenészről szól. A név ismerősen csenghet a Warrior című filmből. Ha még nem láttátok a filmet, pótoljátok, mert ez az egyik, ha nem a legjobb MMA-ról szóló filmtörténeti alkotás. A filmmel ellentétben Theagenész ökölvívó és nem birkózó volt, azonban élete ige lenyűgöző volt. Valószínűsíthetően igazak a filmben előforduló adatok, miszerint több mint 1400 összecsapásból jött ki győztesen. Nem csak Olümpiában győzött ökölvívásban, de az iszthmoszi játékokon, ami szintén igen rangos eseménynek számított, ugyanazon a napon győzött ökölvívásban és pankrationban is. Olümpiában kétszer, Iszthmoszon tízszer, Nemeaban kilencszer volt első helyezett. Halála után, polgártársai szobrot emeltek neki. Akadt, azonban egy férfi, aki annyira gyűlölte, hogy minden éjjel megkorbácsolta a szobrát. A hagyomány szerint ez annyira jól ment neki, hogy végül a szobor rádőlt és kioltotta az életét. A görög városállamok törvénye szerint minden olyan tárgyat, amely emberhalált okoz el kell távolítani, ezért a szobrot a tengerbe dobták. A történetnek, azonban nincs vége. Röviddel ezt követően Thaszosz szigetén – Theagenész szülőhelye – éhínsége ütötte fel a fejét. A delphoi jósda azt tanácsolta a thaszosziaknak, hogy hívják vissza minden száműzött honfitársukat, amit meg is tettek, azonban az éhínség nem csillapodott. Erre emlékeztették a thaszosziakat Theagenészre, mire azok kihúzták a tengerből a szobrot és onnantól félistenként, héroszként imádták és a monda szerint az éhínség is megszűnt.

Cikkünket Dióxipposz történetével zárnám egyfajta demonstráció gyanánt, hogy milyen kemények is voltak az ókori pankratiasztészek.

Dióxipposz éppen a világhódító, Nagy Sándor trónra kerülésének évében – i.e. 336-ban – lett akoniti bajnok. Nagy Sándor nagyon kedvelte a sportot, így kíséretébe meghívta az újdonsült bajnokot, aki egészen Indiáig kísérte urát. Egy lakoma alkalmával az egyik makedón előkelő elkezdte cukkolni a pankratiasztészt, hogy míg ők harcolnak, ő csak pihen és készül a győzelmi lakomára. Szó szót követett és a vége egy párbaj lett. Sándornak nem tetszett a helyzet, hiszen akárki is győzzön, egy nagyra becsült ember halála árán teszi, de végül engedélyezte az összecsapást. Másnap Dióxipposz, atlétához méltóan beolajozva, homokkal megszórva jelent meg és csak egy husáng volt nála. Ellenfele teljes páncélban, dárdával, karddal és egy hatméteres makedón lándzsával az úgynevezett szariszával készül a küzdelemre. A harcot a makedón kezdte, elhajított dárdája elől a görög könnyedén kitért, a lándzsát husángjával törte ketté. Ezt követően a makedón harcos kardot rántott, azonban a pankratiasztész a földre vitte és a nyakára taposott. Ekkor lépett közbe az uralkodó, aki még azelőtt leállította a küzdelmet, mielőtt az valaki halálával járt volna.

A görög, majd a római világ elmúlásával a sportélet is háttérbe szorult, mígnem az 1800-s évek végén új erőre kapott. És nagyjából száz évvel később elhozták nekünk azt a sportot, mely nagyban hasonlít az ókori pankrationra és annyira szeretünk.

Végül, de nem utolsósorban ezt a cikket TD_Axl-nek ajánlanám, mint rendesen megkésett születésnapi ajándékot!


1 hozzászólás

  1. Papp Valér

    A cikk szólhatott volna néhány szót a modern pankrációról is, amely napjainkban a Nemzetközi Birkózószövetség (UWW) által felügyelt valódi sportág! A sportág jelenlegi helyzetéről és jövőjéről szívesen ad tájékoztatást a Magyar Birkózó Szövetség Pankrácó és Grappling irányzatainak az illetékes vezetője: Papp Valér

Szólj hozzá

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*